„A materiális javak megfizethetőbbé váltak, és ezért kevéssé jelzik az egyén társadalmi státuszát. Annál inkább kifejezik viszont elveink” – írja Rob Henderson, az erkölcsi pszichológia kérdéseire specializálódott kognitív tudós a Quillette magazinban.

Már több mint száz éve tudjuk, hogy a fogyasztás nemcsak a szükségletek kielégítését szolgálja, hanem egyúttal státuszszimbólum is. Thorstein Veblen amerikai szociológus a 18–19. század fordulóján írt klasszikus művében leírta, hogy a felső tízezer „hivalkodó fogyasztása” révén igyekszik demonstrálni gazdagságát és rangját. A „dologtalan osztály” nem hoz létre semmit, ezért pazarló életvitellel és fölösleges luxuscikkek felhalmozásával fejezi ki társadalmi státuszát és hatalmát.

Csakhogy mára a korábban luxusnak számító termékek zöme széles körben elérhető. A fogyasztás sokkal kevésbé tükrözi az egyén társadalmi rangját. Az elit ezért más módon kénytelen szimbolikusan elkülönülni a pórnéptől – írja Henderson. A szellemi elit nemcsak az egyszerű emberektől, a páriáktól, hanem a nála gyakran tehetősebb, parvenü gazdasági elittől is igyekszik megkülönböztetni magát. Ennek legjobb módja, hogy a körön kívülieknek szinte elérhetetlen saját világnézetet alakítson ki.

Henderson „luxusmeggyőződésűeknek” nevezi ezt az elitet. A hányatott sorsú fiatal tudós, akit kábítószerfüggő anya és nevelőszülők neveltek, s aki a katonai szolgálatért kapott ösztöndíj segítségével jutott be az egyetemre, a saját bőrén tapasztalta, hogy a tehetős szülők gyerekei hogyan igyekeznek kulturális tőkét kovácsolni, illetve státuszelőnyt szerezni erkölcsi felsőbbrendűségük kifejezésével. Az elitegyetemek fiataljai hangosan támogatják a divatos haladó eszméket: kiállnak a nyílt határok és a transzneműek jogainak elismerése mellett, és magukévá teszik a faji éberség, a „wokeness” elvét. Mindent elkövetnek, hogy újabb és újabb területeken mutassák ki az igazságtalanságot és az elnyomást. Közben mélyen lenézik azokat, akik nem állnak ki e fontos erkölcsi ügyek mellett. Az egyszerű emberek többsége nem is érti a gyakran zavaros félakadémiai zsargonban előadott gondolatokat. Ha pedig megértik, akkor nem támogatják. Már csak azért sem, mert ezek egy része számukra kifejezetten előnytelen, szemben az e gondolatokat státuszszimbólumnak használó szellemi elittel, akiknek semmilyen hátránya nem származna az amúgy aligha megvalósítható, nemes világmegváltásból.

Cikke végén Henderson – az eddig kifejtetteknek ellentmondva, hiszen maga írta, hogy az átlagember idegenkedve tekint az elit extravagáns elveire – arra figyelmeztet, hogy a szellemi elit által képviselt nézetek destruktívak lehetnek, ha a köznép átveszi őket. Példaként a szexuális szabadosságot említi, és bár semmilyen konkrét bizonyítékot nem említ, adottnak veszi, hogy a szexuális forradalom miatt nőtt a nemkívánt terhességek és a válások száma. Hasonlóan spekulál a kábítószer-fogyasztásról is: azt sugallja, hogy a drogfogyasztás is a szellemi elit szokásainak hatására terjedt el a társadalomban.

Nem Henderson az első, aki felismerte, hogy divat az értékeket státuszszimbólumként felhasználni. Wolfgang Ullrich német kultúrtörténész 2017-ben megjelent Az igazi alapértékek című könyvében például azt vizsgálja, hogyan váltak az értékek fogyasztási cikké. Ullrich azt is érzékletesen bemutatja, hogy nemcsak a szellemi elit, hanem az őt bíráló ’populista elitek’ is státuszszimbólumként használják a maguk elveit.