„A kulturális szekularizáció hasonlít a vallási szekularizációhoz. A korábban a keresztény kinyilatkoztatást és a Bibliát érintő folyamatok ma a kultúra területén zajlanak” – írja Simon During irodalmár a Chronicle of Higher Education felsőoktatási magazinban.

Amerikában és Európában egyre népszerűbb az a nézet, miszerint a humán tárgyak oktatása és a bölcsészképzés haszontalan, vagy jó esetben is fölösleges luxus. A bölcsészet elleni háború egyik oka és egyben következménye, hogy csökken a bölcsészkarra jelentkező diákok száma. A jelentkezők visszaesését egyrészt az ösztöndíjak megkurtításával, másrészt a bölcsész diplomások elhelyezkedési nehézségeivel szokás magyarázni. Van, aki már a szépirodalom oktatásának szükségességét is megkérdőjelezi.

Egyre kevesebben gondolják, hogy a kulturális kifinomultság erkölcsösebb emberré tenne, vagy bármilyen egyéb társadalmi szempontból fontos célt szolgálna – véli During. A kultúra jelentőségének megváltozása több közvetlen kiváltó okra vezethető vissza. A kultúra tekintélyének csökkenéséhez jelentős mértékben hozzájárul, hogy a kánont a progresszív táborban egyre többen a fehér nyugati férfiak által uralt kulturális elnyomás eszközének tekintik. A piaci szemlélet erősödése sem kedvez a magas kultúrának: a közhelyes és felszínes, különösebb előtanulmányokat nem igénylő kulturális tömegtermékek gazdaságosabban előállíthatók. Az sem segíti a magas kultúra ügyét, hogy szakértői egyre inkább belterjes vitákat folytatnak, amelyek a szélesebb műértő köz számára érdektelenek és érthetetlenek.

During szerint azonban mindez maga is tünet: a bölcsészet válsága a kultúra társadalmi szerepének általános átértékelődéséből fakad. Ez a civilizáció egészét érintő folyamat szerinte leginkább a szekularizációhoz hasonlítható. Ahogyan korábban a vallás, úgy most a magas kultúra is kezdi elveszíteni a társadalom alapértékeinek átörökítésével kapcsolatos szerepét. A magas kultúra kánonja egyre kevesebb embert érdekel: leginkább csak egy szűk értelmiségi elit foglalkozik a magas művészet tanulmányozásával. Ennek pedig az áll a hátterében, hogy a klasszikus kultúra ismerete már nem számít státuszszimbólumnak. „Bach zenéjének alapos ismerete és kedvelése már nem a kulturáltság és a műveltség bizonyítéka, hanem egyéni ízlés és érdeklődés dolga.” Már a politikusoktól sem várjuk el, hogy a magas kultúrában pallérozottak legyenek.

During mindazonáltal úgy gondolja, hogy van értéke a történelmi tájékozottságnak, a kifinomult ítélőerőnek, a képzelőerőnek, a logikus gondolkozásnak és érvelésnek, sőt a magáért való intellektuális érdeklődésnek – legalábbis az egyén számára. De elismeri, hogy nem tud igazán meggyőző érvet felhozni a magas kultúra intézményesített rendszerének legitimitása mellett. Túlzásnak tartja, hogy a demokrácia összedől, ha nincs bölcsészképzés, és az iskolában a diákok kevesebbet foglalkoznak kultúrával. És a művészet alapvetésével is ellentétes lenne, ha az erkölcs szolgálólányává fokoznánk le, és a történelem tanulmányozásának sem használna az, ha a politikai cselekvést segítő praktikus ismeretté degradálnánk.

Jó hír mindazonáltal – teszi hozzá During –, hogy a vallás is túlélte a szekularizációt. Igaz, visszaszorult a magánéletbe, és elvesztette társadalmi legitimációs szerepét, de nem szűnt meg, sőt, sokkal inkább emberközelivé vált. During szerint ez várhat a kultúrára is. Utal rá, hogy a bölcsészértelmiségnek sem kell teljesen lemondania a társadalmi szerepvállalásról. A bölcsészek minden bizonnyal komoly utóvédharcokat fognak folytatni az őket létükben fenyegető további elpiacosodás ellen. Ezzel pedig akarva-akaratlan politikai szereplők maradnak: még ha a partvonalról is, de ők lehetnek a kapitalizmus leghangosabb kritikusai – jósolja During.