„Logikus, hogy a legjobb évtized során nőtt az egyenlőtlenség” – kommentálja John Tamny libertárius elemző, a RealClearMarkets blogportál szerkesztője a növekvő egyenlőtlenséggel kapcsolatos elterjedt félelmeket.

Miközben a jobb- és a baloldal köreiben egyaránt népszerűek az apokaliptikus jóslatok, statisztikák szerint az elmúlt évtizedekben, és különösen a tízes években világszerte jelentősen nőtt a jólét. A 2008-as gazdasági válság ellenére a fejlett országokban is gyorsan nőtt a gazdaság. A bírálók azonban azt tartják döntőnek, hogy az egyenlőtlenség is nőtt. Thomas Piketty monumentális munkájának ez a legfontosabb tétele.  Robert Samuelson Nobel-díjas közgazdász a minap egyenesen az egyenlőtlenség évének nevezte 2019-et, mondván, hogy a gazdasági növekedésből elsősorban a legvagyonosabbak profitáltak: a felső egy százalék vagyona 17, a felső tíz százaléké 14 százalékkal, miközben az alsó 80 százaléké 5-7 százalékkal nőtt, s a legkevésbé köztük is a legszegényebb rétegek gyarapodtak. Korábban Paul Krugman is hasonló véleményt fogalmazott meg. Az elnökválasztás demokrata párti jelöltségéért eséllyel küzdő Bernie Sanders és Elizabeth Warren egyaránt az egyenlőtlenség letörését nevezte egyik legfontosabb céljának.

Tamny elismeri, hogy a relatív különbségek nőttek, de közben minden réteg jobban él. Példaként Jeff Bezost, az Amazon tulajdonosát, a világ jelenleg leggazdagabb emberét említi. Bezos mesés vagyonra tett szert, de nem vett el semmit senkitől, hanem új terméket hozott létre, vagyis értéket teremtett. Mint mások, ő is kihasználta és egyben fejlesztette a digitális kereskedelmet, ami nem csak neki hajt hasznot, hanem más vállalkozóknak is lehetőséget teremt. A kereskedelem növekedése jót tesz azoknak is, akik nem az online gazdaságban tevékenykednek, és persze a fogyasztóknak is. Vajon jobban élnénk, ha nem lennének Bezoshoz hasonló milliárdosok, viszont olyan szolgáltatások sem léteznének, amelyeket ők nyújtanak? – teszi fel a kérdést Tamny.

A válasz egyértelműen nem – véli Jordan Alexander Hill, a Quillette publicistája. Hill adatok sorát idézi, amelyekből kiderül, hogy Amerikában az elmúlt évtizedekben a tehetősek a társadalom összvagyonának egyre nagyobb része fölött rendelkeznek. Viszont nagyobb mértékben járulnak hozzá a közkiadásokhoz: a leggazdagabb 20 százalék az összes jövedelemadó 87 százalékát fizeti. Ráadásul drasztikusan csökkent a szegények és a nélkülözők aránya is. A szegények abszolút vagyona nőtt, miközben az alapvető javak ára csökkent. A baloldali egalitáriusok és Donald Trump által egyaránt nosztalgiával megidézett háború utáni években az amerikaiak negyede élt a szegénységi küszöb alatt, ma viszont az alapvető javakban is szűkölködők aránya sokkal kisebb, nevezetesen 11,8 százalék. Ehhez nemcsak a gyors növekedés, hanem a költségvetés szociális kiadásainak növekedése is hozzájárult.

De ha valóban ilyen mértékben nőtt a jólét, mi magyarázza a gazdasági egyenlőtlenség elleni politika népszerűségét? Hill szerint az, hogy a populista demagógia bal- és jobboldali változata egyaránt a relatív egyenlőtlenség segítségével igyekszik növelni népszerűségét. Ahogyan a marxisták, úgy a populisták is két osztályra, elnyomókra és elnyomottakra osztják a társadalmat – fejtegeti a libertárius szerző. Trump számára az elit, a mélyállam, a globalisták, a szabad kereskedelem haszonélvezői az elnyomók –  írja némi logikai bakugrással, hiszen ha Trump támadja is az elitet, nem panaszolja fel a növekvő egyenlőtlenséget, sőt inkább azt állítja, tévesen, hogy csökkent az egyenlőtlenség. Mi több, Hill még azt is megkockáztatja, hogy Trump a bevándorlókat is elnyomónak tekinti. Warren és Sanders szemében a technológiai óriásvállalatok, a felső egy százalék, és persze a szabadkereskedelem haszonélvezői az elnyomó kisebbség. Mindkét oldal az áldozatnak beállított „elnyomottakat” akarja maga mellé állítani. Ehhez persze meg kell győzniük a szavazókat róla, hogy tényleg elnyomás áldozatai. Ami nem könnyű feladat a világ valaha volt legszabadabb és leggazdagabb országában. „Ezért van szükségük az egyenlőtlenség dajkameséjére” – írja Hill, holott persze maga is elismeri, hogy nem dajkamese az, legfeljebb annyit állíthat róla, hogy még mindig ez a legjobb forgatókönyv.