„Tényleg a másik ember a pokol?” – kérdi cikkének címében Laurent Joffrin a párizsi Libérationban.
Az idézet (eredetileg kijelentő módban) Jean-Paul Sartre-tól származik, és tévesen ugyan, de úgy szokták értelmezni, hogy az egzisztencialista filozófus a többi embert az egyén ellenségének tekinti. Valójában a Zárt tárgyalás című drámában Sartre azt mutatja be, hogy a többi ember saját szégyenével szembesíti az egyént, egyszóval éppenséggel a közösség szerves tagjának ábrázolja az egyes embert. Esetünkben azonban ez mellékes, mert ha Sartre nem is, Margaret Thatcher, akit szintén az individualizmus hirdetőjének szerepében idéz Joffrin, csakugyan komolyan gondolta, hogy „olyan, hogy társadalom, nincs” (igaz, Thatcher ehhez gyorsan azt is hozzátette, hogy egyének mellett azért családok is léteznek). A neoliberalizmus jegyében úgy gondolta, hogy a társadalom absztrakció, és rá hivatkozva szokták a totalitárius rendszerek elnyomni az egyéni kezdeményezést, mely előreviszi az ország és a világ ügyeit. Joffrin szerint a vírus most leszámolt a nyolcvanas évek konzervatív kis állam forradalmának hagyatékával.
Most, hogy Franciaországban törvényben tiltották el őket minden nem kifejezetten nélkülözhetetlen társas érintkezéstől, az emberek rájöttek, vagy rá fognak jönni, hogy elsősorban társas lények. A franciák ugyanis csak egy kitöltött kérdőívvel a kezükben mehetnek el otthonról, melyre beikszelték, hogy a lehetséges öt ok közül melyik készteti őket arra, hogy közterületen tartózkodjanak, s eközben a rendőrség ellenőrzi őket. Az olaszok már egy héttel korábban a négy fal közé kényszerültek, és Joffrin szerint sokatmondó, hogy napjában háromszor kiállnak az ablakba-erkélyre, s együtt énekelnek, valamint megtapsolják az egészségügyi dolgozókat. Most derül ki, milyen alapvető lélektani szükséglete az embernek, hogy egy közösség tagjának érezze magát. A szűk családi körbe rekesztettség, még inkább az egyedüllét elfogadható rendkívüli helyzet, amelyet a körülmények kényszerítenek ki, de fájdalmas űr érzését kelti. Egyszóval napjainkban kiderül, hogy a pokol valójában a többiek hiánya.
A társadalmat tehát máris rehabilitálta a járvány. Ezen kívül rehabilitálta az államot is. Mert országos szinten a közösséget, amely most oly nélkülözhetetlennek bizonyult, az állam képviseli. Az állam írja elő a szabályokat, melyek lassíthatják a ragály terjedését, és irányít forrásokat a járvány kezelésére. Hirtelen senki sem kárhoztatja, amiért drágán működik, ellenkezőleg, arra biztatják minden oldalról, hogy számolatlanul öntse a pénzt az egészségügybe, a közbiztonság szavatolásába, a gyengék megsegítésébe, a vállalati csődök és elbocsátások megakadályozásába. Macron elnök például kijelentette, hogy egyetlen francia céget sem hagynak csődbe menni.
Joffrin egyébként lelkes híve az egyesült Európának, érdekes módon azonban kifejezetten csak a nemzetállamot tekinti nélkülözhetetlennek, és fejtegetésében még csak nem is utal az európai integrációra. Hogy aztán a közösség és az állam rehabilitálása tartós lesz-e vagy a járvány elmúltával elenyészik, azt nem tudja megjósolni. Csak reméli, hogy történelmi fordulat történt, és vége annak a kornak, amikor „az egyén volt a király”.