„Az állandó maszkviselés hatással van arra, hogyan viszonyulunk egymáshoz” – írja Rachel Sugar a Vox magazinban.

A koronajárvány kezdetén sokan gondolták, hogy a nyugati társadalmakban aligha válik általánosan elfogadottá a maszkviselés. Szemben a kollektivista és szabálykövető ázsiai népekkel, a nyugati individualizmussal nem egyeztethető össze az arc eltakarása, főleg nem akkor, ha ezzel elsősorban nem saját egészségünket, hanem másokét óvjuk – vélekedett április elején a német Merkur magazinban két médiatudós.

Mostanra kiderült, hogy a nyugati társadalmak polgárainak sem okoz nehézséget a maszkviselés, sőt kifejezetten normává vált. Pedig az arc részleges eltakarásának komoly kulturális következményei vannak. Sugar kutatásokat idéz, amelyek arra világítanak rá, hogy a száj és az áll eltakarása megnehezíti a kommunikációt, hiszen a beszélő metakommunikációját kevésbé tudjuk követni. A maszk leginkább a mosoly felismerését nehezíti meg. A kutatások arra is következtetni engednek, hogy a maszkot viselőkkel szemben bizalmatlanabbak vagyunk, hiszen kultúránkban hagyományosan a rosszban sántikálók takarják el az arcukat. Egyebek között ez is magyarázhatja, hogy több európai ország korlátozta a burkaviselést, mondván, hogy az arc eltakarása alapvetően ellentétes a nyilvánosságról alkotott elképzeléseinkkel.

Ám ezek a beidegződések is gyorsan változnak – jegyzi meg Sugar. A maszkviselés – vagy nem viselés – politikai tettnek számít. Sokan azt igyekeznek kifejezni a maszk viselésével, hogy törődnek mások egészségével. Sőt, a maszk és a kendő divatcikként és státuszszimbólumként is funkcionál. A nagy divatcégek már fel is ismerték a lehetőséget, ezért a kínálat máris a viszonylag praktikusabb daraboktól kezdve az egészen extravagáns példányokig, sőt teljes kollekciókig terjed. Sugar mindezek fényében azt sem tartja kizártnak, hogy előbb-utóbb a napszemüveghez vagy a terepszínű utcai ruhához hasonlóan a maszkok is inkább trendi öltözködési kiegészítők lesznek, és a járvány lecsengése után is velünk maradnak.