„A társadalmi státuszok körüli bizonytalanság növeli az erőszak esélyét az Egyesült Államokban” – írja Robert Henderson cambridge-i pszichológus a konzervatív City Journalben.

Henderson evolúciós biológiai kutatásokat idéz, amelyek arra engednek következtetni, hogy a társadalmi rend alapja az egyének közötti világos hierarchia. Egy híres kutatás például arra világított rá, hogy ha a makákók csoportjának vezetőit eltávolítják, akkor a közösségen belül gyorsan erőszakba torkolló konfliktusok alakulnak ki. Amiből a tudósok azt a következtetést vonták le, hogy a világos hierarchia és az elismert vezető, aki döntőbíróként szolgál a tagok vitás ügyeiben, elengedhetetlen a békés együttéléshez. Más állatvizsgálatokból az derült ki, hogy az erőszak leginkább akkor valószínű, ha két, nagyjából hasonló erejű egyed vetélkedik – ha az egyik nyilvánvalóan erősebb, akkor a másik megfutamodik, ha viszont egyenlőek, akkor vérre menő harcot folytatnak.

A makákókkal és egyéb állatokkal folytatott kísérletek tanulságai az emberekre is érvényesek, legalábbis Roger V. Gould szociológus szerint. Gould amerikai és indiai bűnözési statisztikákat tanulmányozva arra jutott, hogy az emberek leginkább a társadalmi hierarchiában velük egyenlőkkel szemben alkalmaznak erőszakot. Gould azt is megállapítja, hogy sokszor a hierarchiák ellentmondásai okoznak viszályt. Ilyen például, ha a főnök fiatalabb és tapasztalatlanabb, mint a beosztott. Ilyenkor az idősebb beosztott koránál fogva tiszteletet vár el, ám az adott közösségen belüli ranglétrából más következik. Ahol világos hierarchiák akár csak informálisan léteznek, ott kevésbé valószínű a konfliktus.

Henderson mindebből azt a merész következtetést vonja le, hogy az amerikai egyetemeken elharapódzó konfliktusok csakúgy, mint a rendőrséggel szembeni erőszakos tüntetések a világos rend és hierarchia hiányára vezethetők vissza. Az elitegyetemek lépten-nyomon azt állítják, hogy a jövő vezetőit képzik. A hallgatók ezt elhiszik, és nagy magabiztosságukban úgy gondolják, hogy joguk, sőt kötelességük érvényesíteni erkölcsi meggyőződésüket, és ezzel helyes irányba terelni a világot. Elvégre ők lennének a társadalom vezető szerepre készülő krémje. Hasonlóan gondolkoznak Henderson szerint a rendőrökkel szemben fellépő tüntetők is, akiket a szerző egyébként anarchistának minősít.

Henderson nem fejti ki, hogyan lehetne elejét venni a viszálynak egy demokratikus társadalomban. Azt sem említi, hogy az általa felvetett problémát tulajdonképpen már Thomas Hobbes is felismerte. Az angol filozófus főművében, a Leviatánban, azt fejtegette, hogy az ember nem képes kilépni a természeti állapotból, amelyet a mindenki háborúja mindenki ellen jellemez, mindaddig, amíg mindenki nem mond le jogairól, és hatalmaz fel egy teljhatalmú szuverén döntőbírót. Hobbes azt is részletesen leírta, hogy a szuverén bukásával a társadalmak visszaesnek az anarchia és az erőszak állapotába. Igaz, Hobbes optimistább bírálói, köztük John Locke úgy vélték, hogy ha az emberek egyszer már megtanultak békésen egymás mellett élni, akkor teljhatalmú uralkodó híján sem fognak egymás torkának esni. Henderson viszont, úgy látszik, nem osztja az emberi természettel kapcsolatos optimizmust, hiszen úgy véli, hogy az ember viselkedése minőségileg ma sem különbözik a makákókétól.