„Harminc évvel az újraegyesítés után a keletnémetek és a nyugatnémetek nagyon különbözően viszonyulnak a demokráciához” – olvassuk Klaus Schröder berlini politológus kommentárját a Neue Zürcher Zeitung hasábjain.

A német újraegyesítés harmincadik évfordulója kapcsán megjelent cikkek többsége sikertörténetnek látja az elmúlt három évtizedet. Elisabeth Braw a Foreign Policyben megjelent elemzésében feleleveníti, hogy az újraegyesítés még harminc év távlatából is valószínűtlennek tűnik. Kohl kancellár törekvését Bush elnök támogatta, Gorbacsov pedig nem ellenezte, ám a keményvonalas szovjet elvtársak rossz szemmel nézték, még Sevardnadze külügyminiszter is óvatosságra intett. Sőt, a nyugati vezetők sem voltak elragadtatva az ötlettől. Margaret Thatcher nemcsak ellenezte a német újraegyesítést, de bizalmasan biztosította Mihail Gorbacsovot, hogy Nagy-Britannia megértést fog tanúsítani, ha a Szovjetunió beavatkozik a Varsói Szerződés fenntartása érdekében. Mitterrand francia elnök fejében állítólag az is megfordult, hogy katonai szövetségre lép a Szovjetunióval, hogy közösen akadályozzák meg a német újraegyesítést. Braw úgy látja, hogy Thatcher és Mitterrand félelme alaptalannak bizonyult, s ezt azzal indokolja, hogy Németország az egyesítés óta az egységes Európa leghatározottabb szószólója. A szocialista francia elnök és a konzervatív brit kormányfő azonban nem attól tartott, hogy Németország megtámadja majd Európát, hanem hogy nagyobb súlya révén uralni fogja.

Braw, mint más elemzők is, a keletnémeteket tartja az egyesítés legnagyobb haszonélvezőinek. Elismeri, hogy az államszocializmusból a kapitalizmusba való gyors átmenet sokkszerű hatást váltott ki, és aki csodát, vagyis egyik napról a másikra nyugati jólétet remélt, az csalódott. Ám ezt ellensúlyozta az egypártrendszer vége és a szabadság. És a jólét is jelentősen nőtt: 1990 óta négyszeresére nőtt a keletnémet GDP.

Ám hiába a jólét és a szabadság, a keleti és a nyugati tartományok között továbbra is nagy a kulturális és a politikai szakadék – írja viszont Schröder. A nyugati euróbilliárdos transzfereknek köszönhetően vásárlóerő-paritáson számítva a keletiek a nyugatnémet életszínvonal 94 százalékára zárkóztak fel, és úgy élnek, mint a kevésbé fejlett nyugati tartományok lakói. Mégis sokkal kevesebben elégedettek a demokráciával, mint nyugaton, és csak minden harmadik keletnémet van jó véleménnyel a piacgazdaságról (igaz, a nyugatnémeteknek is csak fele). A választási részvétel aránya nyugaton 70-80 százalék, keleten viszont még az 50 százalékot sem éri el. Keleten a nyugati tartományoknál kétszer erősebb a radikális jobb- és baloldali pártok támogatottsága.

A nyugati és a keleti tartományok népességének attitűdbeli különbségeit sokféleképpen magyarázzák. Van, aki demográfiai okokra hivatkozik, mások a gazdasági különbségeket tartják döntőnek, és akad, aki az államszocialista beidegződéseket, sőt, a keleten feldolgozatlan nemzeti szocializmust tartja a keleti csalódottság fő okának. Megint mások szerint éppen ellenkezőleg, a keletnémetek azért csalódottak, mert úgy érzik, hogy az egyesített és demokratikus Németországban sincs nagyobb beleszólásuk a közügyekbe, mint az NDK idején volt.

Schröder elismeri, hogy a fenti magyarázatok mindegyikében van némi igazság. Az egyik legfontosabb oknak azonban azt tartja, hogy a keletnémetek zöme még ma is a Stasi és a keletnémet állami propaganda szemüvegén keresztül emlékezik vissza az NDK-s időkre. A pártállami médiából ugyanis nem lehetett képet kapni a valóságos keletnémet állapotokról, ezért sokan a propaganda által festett NDK-képpel hasonlítják össze mai életüket, ami még a nosztalgia köde nélkül is torzít. Schröder megemlíti azt is, hogy a keletnémetek az elmúlt harminc év sikereit sem teljesen érzik magukénak. Nem saját érdemüknek tulajdonítják őket, hanem a nyugatnémetek könyöradományának tekintik. Ebben alighanem nagy szerepe lehet annak is, hogy a nyugatnémetek maguk is ezt gondolják, és ezt éreztetik is keleti honfitársaikkal, akikre a többség úgy tekint, mintha ők is bevándorlók lennének.