„Lehetséges, hogy a katolikus egyház másfélezer éve bevezetett házasodási szabályainak köszönhetjük az ipari társadalmak felemelkedését?” – kérdezi Judith Shulevitz publicista az Atlantic magazin szemlerovatában Joseph Heinrich harvardi fejlődésbiológus szeptemberben megjelent könyve kapcsán.

Heinrich monográfiájában a nyugati civilizáció sikerének és dominanciájának okait kutatja. Heinrich szerint a nyugati keresztény világ gyors intellektuális, technológiai és politikai fejlődése végső soron a keresztény házasodási szabályok következménye. Bár a vérrokonok közötti házasságot már a római jog is tiltotta, a vérrokonság pontos jelentésének meghatározása korántsem volt egyértelmű. A hagyományos társadalmak többségében a házasság a családi kötelékek erősítését, a csoport összetartozását szolgálta, és ezért gyakori volt a nem első fokú rokonok közötti frigy. A katolikus egyház már a középkor hajnalán sem engedélyezte a közvetlen unokatestvérek egybekelését, a 11. századtól pedig még szigorúbb szabályokat hozott, és egészen a hatodfokú unokatestvéri viszonyig tiltotta a házasságot. A keresztényeknek így a családi klánon kívül kellett párt keresniük (természetesen csak keresztény házastárs jöhetett szóba), ami a társadalmi mobilitás és az urbanizáció erősödésével járt, és persze a kereszténység elterjedésével is. Mivel egyre többen éltek nem vérrokonaik között, a társadalmi életet formális szabályokkal kellett megszervezni. Ezzel a törzsi szokásjogot és tradíciót felváltotta a formális jog intézménye. Egyúttal pedig átalakultak a normák is: a rokoni hálózatból kiszakadók saját érdekeik alapján cselekedtek, vagyis elkezdődött az individualizáció, nyomában pedig a reformáció, majd a demokrácia. A civilizációs normák átalakulása viszont kedvezett a tudományos, majd az ipari forradalomnak, és a gyors gazdasági növekedésnek.

Shulevitz szerint azonban a nyugati civilizációnak ez a magyarázata – mint a manapság divatos „nagy történelem” szellemében fogant történelmi determinista elméletek általában – meglehetősen elnagyolt, általánosító és leegyszerűsítő. Pedig Heinrich igyekszik empirikus adatokkal is alátámasztani okfejtését. Statisztikákra hivatkozva kimutatja például, hogy ahol a római katolikus házassági szabályok voltak érvényben, ott nagyobb volt a jólét, és a társadalom jobban támogatta az individuális értékeket. Ez magyarázza, hogy Észak-Itália sokkal gyorsabban fejlődött, mint a dél-itáliai régió, ahol csak később gyökeresedett meg a házasságra vonatkozó katolikus előírás. Heinrich egészen odáig megy, hogy a mai észak-olaszok nagyobb véradási hajlandóságát is az idegenekkel szembeni nagyobb szolidaritás bizonyítékának tekinti. Sőt, úgy véli, hogy a nyugati társadalmi fejlődésnek kognitív következményei is vannak: az individualista, személytelen társadalmak tagjai analitikus gondolkodásúak, szemben a holisztikus szemléletű keleti emberekkel. A nyugatiak inkább bűntudatot éreznek, a keletiek pedig szégyent – az előbbi valamilyen személytelen norma megsértését feltételezi, az utóbbi viszont a közösség elmarasztaló ítéletéből fakad.  

Ha Heinrichnek igaza van – írja a könyv kapcsán Daniel C. Dennett filozófus a New York Timesban –, akkor a társadalomtudósoknak le kell mondaniuk az egyetemes emberi természet fogalmáról. Ha a kulturális környezet olyan mértékben határozza meg kognitív és morális nézeteinket, mint Heinrich állítja, akkor aligha beszélhetünk általában emberi természetről. Viszont, ha nincs általános emberi természet, akkor az erkölcsfilozófiának sincs értelme.