„Putnam és Garrett azt akarja megtudni, hogy fel lehet-e támasztani a közösségi erényeket anélkül, hogy csorbulnának az egyéni szabadságjogok” – olvassuk a Financial Timesban John Lloyd recenzióját Robert Putnam és Shaylyn Garrett októberben megjelent Fellendülés című könyvéről.

Robert Putnam húsz éve kutatja az amerikai társadalom atomizálódását és a közösségi élet hanyatlását. 2000-ben megjelent, és szinte azonnal tudományos bestsellerré vált Egyedül tekézni című könyvében azt elemezte, hogy az elmúlt évtizedekben a hagyományos közösségek (családok, baráti társaságok, szomszédságok, politikai közösségek) egyre inkább elvesztették jelentőségüket. Akkor elsősorban a családszerkezet megbomlásával, a társadalom elöregedésével és a női szerepek változásával, illetve az agglomerációs települések létrejöttével és a számítógép megjelenésével magyarázta a közösségek pusztulását. 

Mint arról a Metazin is beszámolt, friss kutatások szerint az elmúlt húsz évben tovább romlott a helyzet. Az amerikaiak még inkább elszigetelődtek, és egyúttal tovább csökkent az egymásba és a társadalom alapintézményeibe vetett bizalmuk. Putnam és Garrett kutatásai is ezt támasztják alá. A szerzők rávilágítanak, hogy bár az amerikaiak jobban élnek, mint korábban, jelentősen nőtt a gazdasági egyenlőtlenség. Statisztikák tömkelegével támasztják alá, hogy a hatvanas évek óta egyre individualistábbá váltak: a „mi” helyett az „én” került az előtérbe, a közösségi erények helyét az önzés és a narcizmus vette át.

Putnam és Garrett mindazonáltal nem látja teljesen reménytelennek a helyzetet. Könyvükben arra emlékeztetnek, hogy Amerika történetében nem először leng ki a társadalmi inga a szélsőséges egoizmus irányába. A 19. és a 20. század fordulóján is a bizalmatlanság, az önzés kultúrája és nagy egyenlőtlenség jellemezte az amerikai társadalmat. Igaz, hatvan év kellett hozzá, de sikerült visszatalálni a közösségi erényekhez és a szolidaritáshoz. Nemcsak a gazdasági egyenlőtlenség, de a nemek közötti és a faji egyenlőtlenség is jelentősen csökkent, a civil kurázsi ismét régi erejében pompázott: virágoztak az egyházak, a szakszervezetek és az önkéntes szervezetek. Putnam és Garrett kiemeli, hogy a társadalmi szolidaritás erősödésével a politika is egyre mérsékeltebbé vált, a politikusok a megosztó és antagonisztikus retorika helyett a kompromisszum nyelvén beszéltek. Egyszerre nőtt a társadalmi egyenlőtlenség és virágzott az egyéni szabadság. A hatvanas években aztán valami elromlott. Pontosabban minden. Amerika „nemzeti idegösszeroppanást” szenvedett: a gazdasági válságoknak, és a hatvanas évek kulturális forradalmának hatására ismét énközpontúvá kezdett válni.

A szerzők fordított U-görbével írják le az amerikai közösségi erények alakulását. Az egyenlőtlenség és az önzés mélypontját lassú felívelés követi, majd a szolidaritás csúcspontjáról ismét lefordulás következik. Jó hír, hogy Amerika a jelek szerint mostanában érte el a mélypontot, vagyis innét már a felívelés korszakának kell következnie, legalábbis, ha Putnam és Garrett képlete helytálló. Azt persze ők sem tudják, hogyan és mitől erősödhet meg ismét a civil kurázsi, csak annyit mondanak, hogy a változásoknak lentről kell kezdődniük, vagyis az embereknek kell felismerniük a közösség és a szolidaritás fontosságát.

Bár megállapításaiknak helytállóságát nem vitatják, bírálóik mégsem maradéktalanul elégedettek Putnam és Garrett magyarázatával. Lloyd megjegyzi, hogy a globális piaci verseny és a gépesítés miatt illúzió az egyenlőség erősödésében reménykedni. A konzervatív Robert Bellafiore szerint Putnam és Garrett a baloldali liberális eszmék elfogult híve, és idealizálja a második világháború utáni amerikai fellendülést. Ideológiai elfogultságuk miatt nem vet számot azzal az amúgy Putnam más munkáiban leírt jelenséggel, hogy a bevándorlással nő az etnikai sokszínűség, az pedig kikezdi a társadalmi szolidaritást. Bellafiore erősen kétli, hogy megvalósítható lenne a szerzők liberális közösségelvű szemlélete, mert nemigen erősíthető egyszerre az egyéni szabadság és a kollektív elkötelezettség.