„A hatvannyolcas mozgalomból nem következett a pedofília eltűrése, bátorítása pedig még kevésbé. Az utána következő torzulásokból azonban már igen” – írja a L’Expressben  Michel Wieviorka baloldali szociológus, aki tíz évvel ezelőtt még a Nemzetközi Szociológiai Társaság elnöke volt.

Olivier Duhamel, a néhai Pompidou elnök miniszterének fia, aki kormányzati tanácsadóként, euparlamenti képviselőként, több újság és folyóirat alapító főszerkesztőjeként, politológusként és publicistaként maga is jelentős közéleti pályát futott be, iszonyúan megalázó körülmények között megbukott, és kénytelen volt lemondani minden funkciójáról, sőt bűnvádi eljárás elé néz. A pedofil bűncselekmények ugyanis Franciaországban sem évülnek el.  Márpedig Duhamel éveken keresztül szexuálisan kihasználta gyermekkorú mostohafiát. A család egy idő után tudott a dologról, de hallgatott. A botrányt húsz év után robbantotta ki Camille Kouchner, a fiú (ma férfi) ikertestvére. Könyvében leírja, hogy az igen szeretetteljes, szórakoztató, felvilágosult és gondoskodó mostohaapánál a francia baloldal számos országos vezetője volt törzsvendég, s szerinte ők is tudtak valamit, de a Nagy Család nem teregette ki a szennyest.

Nem mellesleg a könyv szerzőjének édesapja Bernard Kouchner, a baloldal egyik nagy sztárpolitikusa, aki szintén hallgatott a dologról, de ez az ő esetében talán érthetőbb, mint másokéban. Pontosabban, érthetőnek a többiek magatartása is érthető éppen, Wieviorka pontosan azt magyarázza, hogy régebben ez volt az elfogadott magatartás. Az ilyesmit nem illett kiteregetni. Hogy az áldozatok tömegesen vállalják a közvéleménnyel való szembenézést, és megnevezik zaklatójukat vagy egyenesen megerőszakolójukat, egészen új jelenség. Voltaképp az egyház (Franciaországban csak a katolikus egyház játszik fontos szerepet a hitéletben) magatartása is ezzel párhuzamosan változott meg a közelmúltban. A francia püspökök 2018-ban független bizottságot bíztak meg az egyház soraiban elkövetett pedofil bűnök feltárásával. Wieviorka szerint az egyház közéleti szerepének megújulását remélheti a megtisztulástól.

Ez persze arra emlékezet, hogy a pedofília korántsem 68 után keletkezett. De az már igen, hogy ideológia is került hozzá. Magáról a rövid „szép májusról” Wieviorka igen meleg szavakkal elékezik meg. Amikor azonban a diákok elmentek nyaralni, a munkások pedig az országos sztrájk elmúltával felvették a munkát, akkor az egykori lázadók közül sokan kétféle tévúton indultak el. Szerinte 68-ban az ideológia nem sok szerepet játszott: a munkások jobb körülményekért, a fiatalok a begyöpösödött tekintélytisztelet, az ósdi formák ellen lázadtak fel. Hanem utána aztán a maoizmus, a trockizmus radikális változatai a fegyveres harc, a terrorizmus gondolatáig is eljutottak, és Franciaországban (és Spanyolországban) is működött egy Action Directe nevű kommunista terrorcsoport, amely nyolcvan merényletet követett el 1979 és 1987 között.

Volt azonban egy másik, kulturális természetű tévút is. Ennek az volt a lényege, hogy a nagy felszabadítási hévben az újbaloldal egy része a nemi élet terén minden korlátot elnyomásnak tekintett. A gyermekek esetében is, mondván, hogy a korlátozás később majd akadályozza őket nemiségük megélésében. Ennek példája volt az 1977-es kiáltvány, amelyben, mint a Metazinban is szó volt már róla, a francia baloldali értelmiség színe-virága követelte, hogy a gyermekkorúakkal fenntartott nemi kapcsolat legális legyen, ha a gyermek is beleegyezik. Sartre is, Aragon is, szóval a legnagyobb nevek is ott szerepeltek az aláírók között. Bernard Kouchner akkor még persze nem tartozott a legnagyobbak közé, s hogy az aláírók egyike volt, annak inkább csak e történet szempontjából van jelentősége. Most úgy nyilatkozott: lánya jól tette, hogy feltárta Duhamel viselt dolgait. Wieviorka csak egyet kér az olvasótól: a hatvannyolcasok egy részének eltévelyedését ne írják 68 számlájára. Márpedig ha ezt kérni kell, az már régen rossz.