„Eltűnőben van a felsőoktatás átalakító erejébe vetett hitünk” – írja Chad Wellmon történészprofesszor a Chronicle of Higher Education hasábjain az amerikai kormánynak a diákhitelek elengedésével kapcsolatos tervei kapcsán.

Biden elnök még a kampányban kilátásba helyezte, hogy a gyakran rendkívül súlyos terhet jelentő tanulmányi hiteleik állami átvállalásával nyújt majd segítséget a fiataloknak. Az elnök beiktatásának napján októberig törlesztési moratóriumot hirdetett, de az még nem világos, hogy akár részlegesen is eltörli-e a diákhiteleket. Nincs könnyű helyzetben, hiszen a baloldalon belül sincs erről egyetértés. Van, aki szerint a hitelek eltörlése a drága elitegyetemeken tanuló, többnyire tehetős fiataloknak kedvezne leginkább. Arról nem is szólva, hogy mivel az egyetemeken alacsony a fekete diákok aránya, a hiteleltörlés haszonélvezői között is kevesen lennének az afroamerikaiak.

Wellmon nem foglal állást a diákhitelek eltörlésének kérdésében. Helyette inkább a felsőoktatás társadalmi szerepének átalakulását tárgyalja a második világháború utáni időszakban, s arra a kérdésre próbál választ találni, hogy mennyiben szolgál közérdeket a felsőoktatás. Felidézi, hogy az ötvenes és a hatvanas években Amerika a technológiai innováció, a gazdasági növekedés, a kultúra védelmezőjének és a civilizáció bölcsőjének tekintette az egyetemeket.

Az akkori korszellemet legjobban Clark Kerr munkái foglalják össze. Kerr egyebek között a Berkeley kancellárja, a Kaliforniai Egyetem elnöke, majd pedig a Carnegie Felsőoktatási Bizottság elnöke volt. A háború utáni években számos munkájában érvelt amellett, hogy a diplomás elit segítheti Amerikát vezető szerephez a hidegháborús vetélkedésben. Kerr egyúttal abban is bízott, hogy az egyetemeken képzett szakértő elit képes lesz racionális és pragmatikus döntésekre a meddő ideológiai viták helyett. Vagyis a diplomás elittől várta az ország „anyagi és erkölcsi infrastruktúrájának” kiépítését. Cserébe a társadalom ösztöndíjakat és kutatási pénzeket adott. A hetvenes évekre azonban minden megváltozott. Az egyetemi tömegképzést egyre kevésbé tekintették a haladás letéteményesének. Közben viszont egyre nőtt a kereslet a diplomára. Ami nem meglepő, hiszen az egyetemet végzettek jobb állásra és magasabb keresetre számíthattak. Kerr ekkoriban már nem a közjó előmozdítását tartotta az egyetem legfontosabb dolgának, hanem az egyéni boldogulás elősegítését. Támogatta a Reagan-kormányzat felsőoktatási reformját, amely a csökkenő állami támogatásokat diákhitekkel igyekezett ellensúlyozni. A felsőoktatás elpiacosodott: a közhaszon helyett az egyetemek az egyéni boldogulás jobb esélyével csábították magukhoz a fiatalokat. A diákok saját jövőjükbe befektető ügyféllé, az egyetemek pedig üzleti vállalkozássá váltak. A diákhitel a felemelkedést ígérő egyetemek és az arra vágyó diákok számára egyaránt elengedhetetlen lett.

Mára azonban az is kiderült, hogy a felsőoktatás legalább annyira a társadalmi különbségek nemzedékeken átívelő átörökítését szolgálják, mint amennyire a szegényebb, de tehetséges fiatalok felemelkedését – írja Wellmon. A szerző legalább ilyen súlyos problémának tartja, hogy az egyetemek a társadalmi és politikai konfliktusokat morális kérdésként tárgyalják, és ezzel – ahelyett, hogy enyhítenének az ideológiai megosztottságon – maguk váltak a kultúrharc inkubátorává. Cikke végén Wellmon megjegyzi, hogy a diákhitelek leginkább csak az egyetem-vállalatok hasznát szolgálják, és egyre kevésbé a közjót vagy az egyéni felemelkedést.