„A 17. század előtt az emberek nem a fehér faj tagjaként tekintettek magukra. Amikor aztán megalkották, a fehér faj fogalma gyorsan átalakította a modern világot” – olvassuk Robert P. Baird publicista tanulmánynak is beillő esszéjét a Guardianben.
A nyugati modernitás legnagyobb részében a vallási, etnikai, nyelvi, regionális és nemzeti identitások számítottak meghatározónak. A rasszelmélet csak viszonylag későn jelent meg. „Ha megkérdezték volna a bőrszínéről, egy 17. század elején élő angol minden bizonnyal fehérbőrűnek mondta volna magát. De kollektív identitása tekintetében a bőrszínét nem tartotta volna fontosabbnak az orra formájánál, avagy a kopaszságánál” – írja Baird. Ha a lehető legáltalánosabb módon akarta volna meghatározni identitását, akkor minden bizonnyal kereszténynek nevezi magát. És igencsak meglepődött volna, ha bármilyen összetartozásérzést feltételeznek róla pusztán bőrszíne alapján.
A faji alapú identitásfogalom elterjedése szorosan összefüggött a rabszolgatartással. A keresztény rabszolgatartók eredetileg vallási alapon igyekeztek legitimálni a rabszolgatartást: azzal érveltek, hogy a hitetleneket nem illeti meg a keresztényeknek járó emberi szabadság. Már ez az érvelés is igencsak nyakatekert teológiai szofisztikát követelt. Ám ennél is nagyobb dilemmát okozott a rabszolgák kikeresztelkedésének kérdése. Az amerikai protestáns telepesek többsége úgy vélte, hogy a megtért rabszolgák már nem tarthatók rabságban. Ezért sokan kifejezetten tiltották a rabszolgák kikeresztelkedését, ami súlyos konfliktusokba sodorta őket a szintén protestáns hittérítőkkel, ők ugyanis a keresztény vallásra való áttéréssel akarták civilizálni a rabszolgákat.
A faji kategóriák a 17. században kezdték felváltani a vallási kategóriákat. A faji kategóriákra hivatkozva ugyanis az esetleges vallási áttéréstől függetlenül is fenntartható volt a rabszolgaság. Baird az egykori trinidadi elnököt, Eric Williamst idézve kijelenti, hogy „nem a rasszizmusból született a rabszolgaság, hanem éppen fordítva: a rasszizmus volt a rabszolgaság következménye”. A biológiai alapon elkülönülő fajok mítosza és a faji felsőbbrendűség eszméje egyaránt az elnyomást legitimáló fogalmi eszköz volt. A rabszolgák alsóbbrendűségének elképzelése a megváltoztathatatlan bőrszínre hivatkozva könnyebben volt fenntartható, mint az áttéréssel megváltoztatható vallási alapú megkülönböztetés.
A fogalomtörténeti áttekintés és a fehérség konstruált voltának bemutatása után Baird elismerően szól azokról, akik szót emeltek a konstruált faji kategóriák kollektív társadalmi identitásként való használata ellen, és a rasszizmus felszámolása érdekében elengedhetetlennek tartják, hogy leszámoljunk az olyan feltételezésekkel, amelyek identitásképző erőt tulajdonítanak a bőrszínnek. Azzal érvelnek továbbá, hogy a faji kategóriákban való gondolkozás már magában hordozza a rasszizmus csíráját.
Ám Baird ezt a megközelítést naivnak, és egyúttal kudarcra ítéltnek gondolja. Úgy véli, hogy a színvak logika a fehérek privilégiumainak fenntartását szolgálja. A szerző nem rejti véka alá ugyanis, hogy mindenben egyetért a woke identitáspolitikával. A rendszerszintű rasszizmust és a nyílt, a mindennapokat átható előítéletességet a politika meghatározó sajátosságának tekinti. Sőt, egyenesen odáig megy, hogy saját előjogaikat féltő embereknek állítja be azokat, akik a hátrányos helyzetű etnikai kisebbségek pozitív diszkriminációját fordított rasszizmusnak nevezik. Kijelenti továbbá, hogy mivel a fehérség eszméje elválaszthatatlan a fehér felsőbbrendűség gondolatától, a fehér identitás pozitív megélése nem is lehetséges (szemben a fekete és az egyéb színes identitásokkal, amelyeknek az alapja Baird szerint a kollektív elnyomás valós történelmi és mindennapi tapasztalata).
Baird észre sem veszi, hogy ezzel ő maga is pontosan abban az értelemben használja a konstruált faji kategóriákat, pontosan úgy tételez fel kollektív identitást bőrszín alapján, mint az általa bírált rasszisták. Csak éppen nem felsőbbrendűnek, hanem eleve bűnösnek, de legalábbis a korábbi igazságtalanságok jogtalan haszonélvezőjének tekinti a „fehéreket”.