„A maoista közgazdaságtannal szakító Teng Hsziao-ping, a Kínai Kommunista Párt vezetője így jellemezte a piacpárti fordulatot: ’szocializmus, kínai sajátosságokkal’. Ma az amerikai nagyvállalatok és az őket szolgáló média és egyetemek egyre inkább a ’kínai kapitalizmus amerikai sajátosságokkal’ modelljét támogatják” – olvassuk a magát konzervatív demokratának meghatározó ikonoklaszta urbanista Joel Kotkin tanulmánynak is beillő esszéjét a Claremont Intézet magazinjában.
Az elemzés középpontjában az amerikai nagyvállalatok hatalmának növekedése áll. Kotkin statisztikák sorát idézve mutatja be, hogyan koncentrálódott az elmúlt évtizedekben a vagyon egyre kevesebb cég és magánszemély kezében. A fontosabb gazdasági szektorok mindegyikét néhány nagyvállalat uralja, akik kvázi-monopolhelyzetbe kerülnek a közepes- és kisvállalatok kiszorításával. Ezzel párhuzamosan nő a gazdagok és a szegények közötti különbség: miközben a leginkább tehetősek vagyona nő, az átlagember helyzete stagnál, a kétkezi munkások kilátásai pedig romlanak.
A gazdasági elit ráadásul politikai hatalommá konvertálja a tőkéjét. Kotkin hosszan elemzi, hogyan vált egyre inkább nagytőkepártivá a hagyományosan baloldali Demokrata Párt, amely korábban a kisemberek érdekeit képviselte. Kotkin felidézi, hogy a tavalyi elnökválasztás során a nagyvállalatok sokkal több kampánytámogatást nyújtottak Bidennek, mint Trumpnak vagy a nagytőke megregulázását ígérő Bernie Sandersnek és Elizabeth Warrennek.
A nagyvállalatok befolyásának erősödésével a hagyományosan monopóliumellenes amerikai kormányzat egyre szorosabban együttműködik a piacvezető cégekkel. Azok pedig nemcsak pénzzel vesznek befolyást, hanem ideológiai értelemben is kiszolgálják a baloldalt – állítja Kotkin. Arra utal, hogy a nagyvállalatok felkarolják a baloldali eszméket, és a transzszexuális jogoknak, a rendszerszintű rasszizmus elleni harcnak, illetve a globális felmelegedés elleni küzdelemnek élharcosaivá válnak. „Úgy hiszik, hogy nemcsak nyereséget kell termelniük, hanem egy jobb világot kell építeniük.” Kotkin hozzáteszi, hogy a haladó baloldali eszméket szállító egyetemek és a média is aktív részesei és haszonélvezői a hegemóniára törekvő elitnek.
Kotkin egészen odáig megy, hogy a kínai államkapitalizmussal, sőt, Mussolini és Hitler gazdasági modelljével állítja párhuzamba az amerikai folyamatokat. Úgy véli, hogy az Egyesült Államok az autoriter korporatizmus útját járja a nagytőke és az állam gazdasági és ideológiai összefonódásával. Csakhogy a korporatista modellekkel és a kínai államkapitalizmussal ellentétben az amerikai globalizált elit még csak nem is a nemzeti érdeket tartja szem előtt. Kotkin külön visszásnak tartja, hogy az elit a környezetvédelem fontosságával és a fogyasztói társadalom baloldali eszméivel akarja meggyőzni a szegényebb amerikaiakat arról, hogy kevesebbel is érjék be. Ahogyan a korporatisták korábban a nemzeti érdekre hivatkozva korlátozták a magánérdeket, úgy a mai amerikai elit a saját ideológiai céljainak (és persze gazdasági érdekeinek) nevében követel áldozatvállalást az emberektől.
A rendszer azonban súlyos ellentmondásokra épül – véli Kotkin. Akárcsak a kínai kapitalista kommunizmusban, Amerikában is egyre szűkebb réteg a haszonélvezője az állammal szimbiózisban működő nagyvállalatok felvirágzásának. A haladó baloldali ideológia elvei és a nagyvállalatok céljai ellentétesek a kétkezi munkások gazdasági érdekeivel. A Demokrata Párton belül is komoly feszültséget okoz a nagytőkepárti liberálisok és a szocialista radikálisok közötti ellentét. Kotkin szerint a Demokrata Pártot csak a haladó, woke ideológia melletti közös kiállás és a Trump-ellenesség tartja össze.
Esszéje végén annak a reményének ad hangot, hogy az állam gazdasági és ideológiai beavatkozását ellenző konzervatívok és a hagyományos szocialisták összefognak, és közösen lépnek fel a korporatista állammal és a nagyvállalatokkal szemben. Kotkin gyorsan hozzáteszi, hogy ehhez a szocialista baloldalnak fel kellene hagynia a megosztó woke eszmék támogatásával, márpedig erre eleddig nem mutatott nagy hajlandóságot.