„Az amerikai konzervatívok, akik a történelmet régebben a múlt iránti rajongás terepének tekintették, Trump idején a történelem áhítatos szemléletét zavaros és nihilista megközelítésre cserélték. A liberálisok pedig mintha mindeközben egyre többet várnának a történelemtől” – olvassuk a Harper’s magazinban Matthew Karp princetoni történész tanulmánynak is beillő esszéjét a kortárs amerikai emlékezetpolitikai vitákról.
Minden politikai mozgalom számára fontos a történelem, pontosabban a történelmi kontinuitás. A politikában elengedhetetlen legitimációs eszköz a múltra való hivatkozás: a jelenkori célokat egyebek között azzal szokás igazolni, hogy párhuzamba állítják őket a régi idők elismert nagyságainak törekvéseivel. Az amerikai liberális baloldal (ahová Karp magát is sorolja) újabban azonban nem pusztán hivatkozási alapnak használja a történelmet, hanem öncélnak tekinti az igazságtételt, és azt képzeli, hogy a mai igazságtalanságok csak a történelmi szembenézéssel orvosolhatók. Karp szerint ez magyarázza az elmúlt években kitört szobordöntési lázat, amely George Floyd halála után újabb lendületet vett. De ide sorolja az amerikai történelmet (és iskolai történelemtanítást) a rabszolgatartás fényében újraértelmező 1619 projektet csakúgy, mint a rabszolgák leszármazottainak kárpótlását szorgalmazó javaslatokat.
Karp több szempontból is hibásnak tartja a kortárs liberálisok emlékezetpolitikáját. Egyrészt történelmietlennek nevezi a mai erkölcsi normák számonkérését a múlton. Hasonlóan vélekedik attól a szemlélettől, amely párhuzamot von a múltbeli intézményesített rasszizmus és a mai, a korábbitól nemcsak mennyiségi, de minőségi szempontból is különböző előítéletesség között. Az ilyen tendenciózus és determinisztikus olvasatok Karp szerint azt sugallják, hogy Amerika természete szerint és menthetetlenül rasszista. Ennek az értelmezésnek az elterjedése ahhoz vezet, hogy a hagyományosan progresszív baloldal a múltban, pontosabban a múlton akarja kiélni reformer hajlamait. Szimbolikus emlékezetpolitikai igazságtételt követel ahelyett, hogy a mai társadalmi egyenlőtlenség csökkentésén fáradozna.
A dolog pikantériája, hogy a republikánusok mindeközben feladták a múlt kritikátlan dicsőítését. Bár Trump elnök kemény szavakkal bírálta a woke szemléletet (a minap egyenesen gyermekzaklatásnak és szélsőséges, erkölcstelen indoktrinációnak, és a megosztás, sőt a nemzeti öngyilkosság programjának nevezte a történelmi bűnök woke felhánytorgatását), a republikánus politikusok többsége kínosan ügyel rá, hogy szimbolikusan elhatárolódjon a rabszolgatartó múlttól. Karp felidézi, hogy a republikánus honatyák is támogatták például a konföderációs vezetők szobrainak eltávolítását a kongresszus épületéből – holott húsz éve George W. Bush elnök még megvédte őket –, a konföderációs zászlóval egyetemben. Trump és a republikánusok egyáltalán nem akarják védeni a rasszista múltat, épp ellenkezőleg, a liberálisokat vádolják azzal, hogy az általuk képviselt identitáspolitika idézi a rasszizmus logikáját. Karp megjegyzi azonban, hogy jobboldali hivatásos és amatőr történészek előszeretettel hánytorgatják föl a múlt baloldali ikonjainak rasszista örökségét. Vagyis maguk is politikai célra használják a történelmet, történelmietlen történetírást űznek, mert egyenlőségjelet tesznek a múlt és a jelen közé.