„Satia fontos, bár téves elemzésében amellett érvel, hogy a történelemtudomány a birodalomépítés és az imperializmus eszköze volt” – olvassuk a Guardianben Kenan Malik recenzióját Priya Satia stanfordi professzornak Az idő urai, avagy hogyan írja a történelmet a történelem című monográfiájáról.

Manapság a történelemtudomány slágertémái a gyarmati múlt, a rabszolgatartás és az imperializmus. Egyre-másra jelennek meg a könyvek és elemzések, amelyek a nyugati országok múltjának sötét foltjait igyekeznek feltárni. És persze a mai kvázi-gyarmatosítást is le akarják leplezni. Akad olyan szerző, aki az Európai Unió működését is „kvázi-imperialista” ihletettségűnek tartja. Bírálóik egyöntetű véleménye szerint a téma népszerűsége szorosan összefügg a Black Lives Matter mozgalommal, amely az állítólagos intézményesített rasszizmus elleni harc részeként egyebek között a nyugati civilizáció felsőbbrendűségének mítoszát akarja lerombolni (és egyúttal a gyarmatosítással párhuzamba állított neoliberális szabad kereskedelmet is).

Satia könyvében a liberális értelmiség narratíváit veszi célba. Azt állítja, hogy a történelmet az egyre jobb felé haladás színterének tartó 19. századi felvilágosult történelemszemlélet morális legitimációt nyújtott a gyarmatosításnak. A felfogás ugyanis a szüntelen emberi fejlődés eszméjére épült. A kor liberálisai a haladás elvére hivatkozva támogatták a gyarmatosítást. Ezt a megközelítést érzékletesen szemléltetik a 19. század legnagyobb liberális filozófusának (és gyakorló liberális politikusának), John Stuart Millnek a kultúrára vonatkozó nézetei. A fél életét a Kelet-Indiai Társaság hivatalnokaként töltő Mill a „civilizált” brit gyarmattartók erkölcsi kötelességének, sőt „végzetének” tekintette, hogy a „félbarbár” indiai koronagyarmatot megtanítsák „a kormányzás igaz elméletére”. Mill egyenesen úgy vélte, hogy „a despotizmus a kormányzás legitim módszere a barbár népek körében, feltéve, hogy az ő fejlődésüket szolgálja”. Igaz, azt is hozzátette, hogy miután India civilizálttá vált, vagyis képes önállóan is fenntartani a szabad politikai intézményrendszert, a gyarmati irányításnak véget kell érnie. Satia szerint mindazonáltal a haladáscentrikus küldetéstudat, a történelem lineáris előrehaladásának és az emberiség fejlődésének szükségszerűségébe vetett hit erkölcsi muníciót adott a gyarmatosításhoz. A gyarmatosító hatalmak a jótékony, civilizatórikus misszió mítoszának leple alatt kifosztották és brutálisan elnyomták a gyarmatokat, állítja Satia.

Malik üdvözli Satia törekvését, hogy lerombolja a haladás gondolatára épülő teleologikus történelemszemléletet. Úgy véli azonban, hogy Satia valójában csak egy másik, szintén moralizáló megközelítésre akarja cserélni a korábbi haladáscentrikus történelemfelfogást. Hiszen Satia, csakúgy, mint a gyarmatosítás történetének más divatos bemutatói, azt tekinti a historiográfia legfontosabb erkölcsi feladatának, hogy érvényesítse az elnyomottak és kizsákmányoltak szempontjait.

Satia könyve és a hasonló divatos megközelítések nemcsak moralizálók, hanem egyúttal történelmietlenek is. Legalábbis Alexander Grau filozófus szerint, aki a Neue Zürcher Zeitungban azt fejtegeti, hogy az emlékezés moralizáló bajnokai valójában történelemtelenítik a történelmet. Azok, akik a múlttal való szembenézést erkölcsi szempontból tartják fontosnak, valójában nem önmagáért, és főleg nem különlegességében akarják megismerni, hanem csak erkölcsi mondanivalójuk illusztrálására használják a múltat. Nem valami újat akarnak megtudni, hanem a már meglévő meggyőződéseiket akarják megerősíteni tendenciózus történelmi olvasatokkal, és egyúttal demonstrálni saját morális felsőbbrendűségüket.