„Freud óta tudjuk, hogy a mazochizmus mögött uralkodási vágy áll” – olvassuk Pascal Brucknertől a Tablet magazinban.

Ebben látja az indítékot, amely arra sarkallja a baloldalt, hogy bűnbánatot követeljen a Nyugattól a gyarmatosítás, a rabszolgaság és a rasszizmus bűnei miatt. Régebben ott volt az elnyomott munkásosztály, amelynek védelmében fel lehetett lépni a marxizmus zászlaja alatt, s ezzel erényesebbnek lehetett mutatkozni mindenki másnál. Ma ez maradt meg jó ügynek. Hatvan évvel azután, hogy egymás után váltak függetlenné a gyarmatok. Az ügy harcosai azokra a japán katonákra emlékeztetik Brucknert, akik még a hetvenes években is ott rejtőztek valamelyik csendes-óceáni sziget dzsungelében, karbantartott fegyverrel, mert nem értesültek a kapitulációról. Vonzó megoldás ez, mert úgy lehet az ember hős, hogy nem lő rá senki.

Pontosabban éppenséggel lőnek egyesek, például csaknem három éve a Metazinban is olvasható volt, hogy az európaiak nem meghonosították a rabszolgaságot, hanem eltörölték (miután kétségkívül maguk is kereskedtek emberekkel). De a flagellánsok sikkesen elhajolnak e lövések elől, és nem fog rajtuk semmilyen ellenérv. Azért a konzervatívok nem adják fel: legutóbb a gyarmatosítás korának szereplőit ábrázoló emlékművek önkényes ledöntése ellen emeltek szót.

A nyáron Douglas Murray konzervatív brit szerző fortyant fel, amikor a BBC bejelentette, hogy a hagyományos nyári zenei fesztiválon a szokással ellentétben nem hangzik majd fel két emblematikus brit himnusz. Az egyik szövegét („Britannia, urald a hullámokat / Mi, britek, nem leszünk soha rabszolgák”) úgy értelmezték, mintha igenlené a rabszolgaságot, a másikat pedig („A remény és a dicsőség földje” kezdetűt) nem is értelmezték, csak, mint kora 20. századi szerzeményt, eleve gyarmatosító szelleműnek minősítették. Murray szerint immár egyértelmű, hogy Európába is betört az amerikai típusú kultúrharc, de ennek semmiképp sem a gyarmatosító múlt és a rabszolgatartás a valódi oka, hanem a baloldal harcias csoportjainak nyomulása. Máskülönben nyilván követelnék a mórok észak-afrikai utódaitól, hogy tartsanak bűnbánatot, amiért eleik évszázadokon át megszállva tartották Hispániát, és rabszolgasorba hurcolták az ottani lakosság jelentős részét.

Ez a gondolat Bruckner fejében is megfordul. A mai Algériától is elvárhatnák – teszi hozzá –, hogy kövesse meg Lampedusát, ahonnan a mai arabok ősei a sziget összes lakosát elhurcolták rabszolgának. Sorolja továbbá az egyéb fekete-afrikai, arab és török megszálló hatalmak és rabszolgatartó államok bűneit, arra az esetre, ha a flagellánsokat mégis érdekelné az ilyesmi. Bosszantásukra még a Szovjetunió hódításait, a civil lakosság elhurcolását is megemlíti, továbbá a maoista Kína népirtás-méretű hadjáratait saját lakossága ellen. De persze nem érhet célt. Csakis azok számítanak javíthatatlanul bűnösnek, akik elismerik a múlt bűneit. Mert – írja Bruckner – ártatlan népek nincsenek, csak olyan elnyomó rezsimek vannak, amelyek nem képesek szembenézni a nemzeti múlt árnyoldalaival.

E szembenézés nemcsak hogy helyes, hanem szabad országban elkerülhetetlen is, hiszen a történészek az ilyen társadalomban a nyilvánosság elé tárják a múltat, és alaposan megvitatják. De egészséges közösségekben a múlt feltárásának nem az a célja, hogy szégyent ébresszen a kései nemzedékekben, akik persze nem felelősek az ősök vétkeiért. Azokért sem, amelyeket nem távoli földrészek lakói ellen, hanem gyakran saját népük egyes csoportjai vagy egésze ellen követtek el. Az egészséges szembenézésnek a megértést kell szolgálnia, nem az ártatlan utódok bűnhődését. Mert végül is a társadalom akkor képes harmonikus rendszert fenntartani, ha megvan az összetartozás érzése, amelynek alapján a nézetkülönbségek civilizált mederben tarthatók. Az önostorozás kultúrája nem ezt szolgálja. Lásd még Freudnál.