„Ha már Thomas Jefferson, az Egyesült Államok egyik megalapítója is száműzendő a közterekről, akkor miért pont New York város neve maradjon érintetlen?” – kérdezi feldúltan Richard Samuelson, a Kaliforniai Állami Egyetem filozófustanára a Claremont Review of Booksban. 1776-ban az alapító atyák egyike sem bontott zászlót a rabszolgaság ellen, ez tény, habár Jefferson éppenséggel erkölcstelennek tartotta. Az egyetemek egymás után jelentik be, hogy a nagy történelmi alakokról elnevezett tanszékeiket, kollégiumaikat átkeresztelik, New York demokratapárti polgármestere meghirdette az utcanevek felülvizsgálatát, és Samuelson kíváncsian várja, vajon mindent, ami a manapság szintén erőteljesen támadott Kolumbusz Kristóf nevét viseli, átneveznek-e majd, beleértve a híres Columbus Circle-t és a Columbia Egyetemet is. Különben akkor már essenek neki New York városának is, nevét ugyanis arról a yorki hercegről kapta, aki jelentős szerepet játszott az afrikai rabszolgakereskedelemben. A New York Times nevét sem kellene kímélni – folytatja –, kivált, mióta külön programot indított 1619-projekt címmel, azt állítva, hogy az Amerikai Egyesült Államok kezdettől a rabszolgatartásra rendezkedett be, és azért is akart elszakadni a brit koronától, hogy zavartalanul tarthasson rabszolgákat. Kiderült ugyan, hogy az 1619-ben és a következő néhány évtizedben Amerikába hurcolt afrikaiak nem is voltak rabszolgák, a rabszolgaság csak később vált általánossá, továbbá az elszakadás céljai között semmilyen dokumentumban, még magánlevelezésekben sem szerepel a rabszolgaság fenntartása, a New York Times csak annyit helyesbített, hogy nem minden telepesnek volt ez a célja, majd hozzáfűzte, hogy alapjában kitart eredeti álláspontja mellett. Igazán? – kérdi Samuelson. Akkor viszont a lapot is tessék átnevezni, mert York hercege mégiscsak rabszolgakereskedő volt. Elnevezhetnék például DeWitt Clinton neves tizenkilencedik századi helyi polgármesterről és kormányzóról. „Clinton napilapja” lehetne az új neve – ez egyben kifejezné, milyen aktív szerepet vitt a lap Hillary Clinton demokratapárti elnökjelölt 2016-os kampányában.

Igen ám, de a New York Times véleményrovatában – a legutóbbi botrányos leváltások és lázongások ellenére – most is megjelennek olykor írások, amelyek szembeszállnak a mindent végképp eltörölni kívánó radikalizmussal. Agnes Callard filozófus Arisztotelész példáján mutatja be, micsoda képtelenség mai mércével mérni a történelmi szereplőket. A nagy görög például nemcsak megengedhetőnek tartotta a rabszolgaságot, hanem üdvösnek is hitte, ráadásul a rabszolga szempontjából is. Azt gondolta, hogy a rabszolga nem képes a maga ügyeit intézni, hát a legjobb, ha más rendelkezik felette. A nőkről egyébként az volt a véleménye, hogy nem képesek önálló, határozott döntéseket hozni. Az eltörlési kultúrának nevezett mozgalom elvei alapján Arisztotelészt el kellene tüntetni a tananyagból. Közben az ő etikája alapozta meg a későbbi etikai rendszereket. A lényeg azonban az, hogy a filozófusoknak sohasem szabad ellenséget látniuk az ellenvélemény képviselőiben. A szobrokat döntögető eltörléskultúra-mozgalom viszont nem a gondolatokat keresi, nem egyik gondolatot akarja a másikkal szembeállítani, hanem mozgalmi, politikai célt tűz maga elé, ilyen esetben pedig könnyen talál az ember ellenséget magának. Ámde ami logikus a politikai harcban, nem célravezető az oktatásban. Callard elismeri azonban, hogy az egyetemeken, sőt, a filozófusok között is gyakori, hogy a harci szellem háttérbe szorítja az elfogulatlan gondolkodást.

Az eltörléskultúra persze nemcsak az angolszász világban hódít. A párizsi Valeurs Actuelles hasábjain  Alain Finkielkraut konzervatív filozófus  egy valóságos katasztrófa veszélyét látja a szobordöntögetés kultúrájának importjában. Az „El a kezekkel a történelmemről!” című nyilatkozat azt fejtegeti, hogy a történelmi személyiségek életében keveredett a rossz és a jó. Voltaire, az egyik legnagyobb gondolkodó például antiszemita volt. A nyugati világot – érvel Finkielkraut – nem a rabszolgakereskedelem intézménye különbözteti meg a többi kultúrától. Azt mindegyik gyakorolta. Hanem az, hogy felismerte a rabszolgatartás erkölcstelenségét és benne saját bűnét. Erre az örökségre büszkén illenék tekinteni. Finkielkraut attól tart, hogy a történelmi személyiségek feletti háború csak még mélyebbre ássa az árkokat a társadalomban és a közös nemzeti alap szétesésével fenyeget. Ernest Renanra hivatkozik, aki „dicsőséges és sajnálatos pillanatok örökségének” tekintette a nemzetet. Ebben a szellemben üdvözli Macron államelnök kijelentését, miszerint egyetlen szobrot sem fognak lebontani Franciaországban. A filozófus felhívásához az elsők között csatlakozott két baloldali politikus, Jean-Pierre Chevènement volt belügyminiszter és Manuel Valls volt miniszterelnök.