„Közhely, hogy aki nem ismeri a múltat, annak újra át kell élnie. Azért vannak olyan idők is, amikor a legjobb néhány dolgot elfelejteni” – írja David Rieff publicista, A felejtés dicsérete. A történelmi emlékezet iróniája című, májusban megjelenő könyv szerzője a Guardianban.
A 21. századot a történelmi emlékezet kultusza uralja – idézi fel Rieff a tekintélyes bolgár–francia történész, Cvetan Todorov gondolatait. Gombamód szaporodnak a múzeumok, minden sarkon újabb emlékhelyet emelnek, virágkorát éli a történelmi film. Jó esetben a történelmi emlékezet a múlttal való szembenézésen keresztül az igazságtételt és a megbékélést hivatott szolgálni. A történelmi emlékezet kultusza arra a feltevésre épül, hogy a múlt feltárása erkölcsi és politikai szempontból egyaránt elengedhetetlen. „Arra tanítottak bennünket, hogy a közös történelmi múlt emlékezetének ébrentartása erkölcsi kötelesség.”
Rieff nem vitatja, hogy a múlttal való szembenézés sokszor a megbékélést szolgálja. Ám a boszniai háborúban tudósítóként tapasztalatot szerzett arról is, hogy a történelmi igazságtalanságok felhánytorgatása pusztító folyamatokat indíthat el. A boszniai radikálisok előszeretettel hivatkoztak Konstantinápoly 1453-as bevételére. Milosevics a rigómezei csata emlékét használta a szerb nemzeti öntudat feltüzelésére. Rieff egyebek között közel-keleti példákat említ, mondván, a muszlim radikálisok előszeretettel tüntetik fel tetteiket a keresztes háborúk megtorlásának, és az izraeli cionisták sem fukarkodnak a történelmi igazságosságra és jóvátételre hivatkozásokkal. De szinte minden háborúból hozhatnánk hasonló példákat.
Más esetekben is úgy alakult, hogy a múltbeli szörnyűségek feltárása nem segítette elő a megbékélést. Spanyolországban a Franco-diktatúra utáni hallgatás megtörése a leginkább megosztó üggyé vált. Franciaországban épp most készülnek ledönteni az ellenállás mítoszát. Amerikában pedig a polgárháború emléke még ma is fontos eszköze a rendszerellenes politikai mozgósításnak, de még ennél is megosztóbb a rasszista történelmi személyiségek körüli vita. És akkor még nem is említettük a lengyel zsidók kiirtása körüli felelősség kapcsán ismét fellángoló politikai vitákat, illetve a hasonló jellegű litván vitát.
Rieff mindennek fényében megpendíti, hogy néha talán többet tennénk a társadalmi békéért, ha az emlékezés helyett inkább a felejtést részesítenénk előnyben. Odáig azért ő sem megy el, hogy a történelmi amnéziát szorgalmazza. A történelemfelejtés erkölcsi szempontból elfogadhatatlan, pszichológiai szempontból ártalmas lenne. Mint azonban már Nietzsche is felismerte, a múlton való folyamatos kérődzés sem egészséges. A gyász nem tarthat örökké.
A közös történelmi tudat – utal a szerző Ernest Renan közhellyé idézett gondolatára – elengedhetetlen feltétele a nemzet létezésének. Bár Rieff nem teszi hozzá, a 19. századi francia történész-filozófus azért tisztában volt a túlzott emlékezet káros hatásaival is. Néhány bekezdéssel a nemzeti tudat szükségességére vonatkozó idézet után kifejtette, hogy a nemzeti egység mindig brutális módon jön létre, és ezért „a felejtés, mi több, a történelmi tévedés alapvető tényező egy nemzet kialakulásában.” Aztán hozzátette azt is, hogy „a történettudomány fejlődése gyakorta veszedelmes a nemzetre nézve”.