„A koronavírus nem gyengítette meg az államot, és nem forrasztotta össze az emberiséget. A vírus után jön a hideg polgárháború” – olvassuk a Neue Zürcher Zeitung tárcarovatában. A cikk szerzője Roberto Simanowski médiatudós és filozófus, a március végén megjelent monográfia, A vírus és a digitális világ: a koronajárvány mint a demokrácia vége szerzője.
A koronavírus olyan helyzetet teremtett, amely számos filozófus és társadalomtudós szerint szükségképp kikényszeríti a globális összefogást. Mivel a vírus nem ismer határokat, csak széles összefogással lehet megállítani, amire a szuverén nemzetállamokra épülő világrend nem alkalmas. Mint Simanowski felidézi, a globális kormányzat és kozmopolitizmus egyik úttörője, Ulrich Beck német szociológus közel húsz éve megjelent könyvében amellett érvelt, hogy a kozmopolita összefogást és a nemzetállamok végét valamilyen globális katasztrófa fogja kikényszeríteni.
Nem így lett. A koronajárvány nemhogy gyengítette volna, épphogy megkoronázta az államot. Az állam nemcsak a külső határait erősítette meg a védekezés során, de korábban elképzelhetetlen hatásköröket vontott magához. A média és a politikusok is azt sugallták, hogy a nemzetállamok háborút folytatnak a vírus ellen. Mindez azonban mégsem vezetett a nacionalista érzelmek megerősödéséhez – véli Simanowksi. Az ellenség ugyanis túlzottan absztrakt volt ahhoz, hogy a nemzeti összetartozás érzését erősítse. Mint egyebek között a radikális baloldali filozófus Chantal Mouffe Carl Schmitt barát-ellenség fogalmát aktualizálva kifejtette, a nacionalista érzelmek felkorbácsolásához hús-vér ellenségre van szükség.
Simanowski szerint az állam megerősödése a láthatatlan ellenség elleni harcban kiélezte az egyén és az állam viszonyával kapcsolatos ellentéteket. A társadalom két részre szakadt. A „hideg polgárháborúban” az egyik oldal akár az egyéni szabadságjogok korlátozását is szükségesnek mondta a közérdek nevében. Mások viszont túlzottnak tartották a szigorú intézkedéseket, és az egyéni szabadság és felelősség nevében tiltakoztak a korlátozások ellen, sőt, akár a vészhelyzet indokoltságát is kétségbe vonták.
A törésvonalak persze nem újak, hiszen az egyéni szabadság és a közérdek közötti egyensúly kérdése a modernitás egyik legfontosabb filozófiai és társadalmi dilemmája. Ám a járvány előtt mégsem ez a kérdés határozta meg a köznapi politikát. A pandémia óta azonban újra ez vált a politika legfontosabb általános kérdésévé, jelentősen átírva a politikai térképet. Simanowski utal rá, hogy a jobb- és baloldal közötti törésvonal is veszített jelentőségéből. A szabadelvű pártok többsége a közérdek nevében szigorú korlátozásokat követelt, a konzervatívok viszont inkább az egyéni szabadságot tartották fontosnak, a vírustagadó és oltásellenes mozgalmak pedig leginkább az állammal szemben bizalmatlan szélsőjobb- és szélsőbalról toborozták híveiket.
„Ez ellen a konfliktus ellen nem véd oltás.” Simanowski úgy véli, hogy az egyéni szabadság primátusa és a közérdek elsőbbsége között feszülő ellentét a vírus lecsengése után is meghatározza majd a politikát. Jóslata szerint a járvány után ismét előtérbe fog kerülni a klímaváltozás kérdése. Ahogyan a pandémia esetén történt, a globális felmelegedés kapcsán is az egyéni szabadság és a közérdek elsőbbségét hirdetők állnak szemben egymással. Az előbbiek az állam autoritárius, sőt diktatórikus túlterjeszkedését látják majd a korlátozásokban, az utóbbiak viszont a közérdek nevében követelni fogják bizonyos tevékenységek tilalmát.