„Irak alighanem az Egyesült Államok történelmének legnagyobb stratégiai melléfogása volt, és furcsamód mindmáig nem tudni, miért is szálltunk hadba” – írja a New York Review of Booksban Fred Kaplan külpolitikai elemző.
A könyv, amelyet ismertet, több száz interjú és dokumentum alapján próbálja kideríteni, hogyan vezette hadba a Bush-kormányzat Amerikát Irakban. A szerző, Robert Draper a New York Times vasárnapi magazinjának munkatársa. Irakban az amerikaiak 4400 embert veszítettek, jóval többet, mint Afganisztánban húsz év alatt a NATO-tagállamok összesen. Az iraki áldozatok száma meghaladja a kétszázezret. Az iraki háború következménye volt az Iszlám Állam létrejötte, ily módon a szíriai vérontás, Irán közel-keleti befolyásszerzése, illetve a második világháború óta legnagyobb migrációs hullám.
Általában az amerikai neokonzervatívoknak szokták tulajdonítani az iraki háború ötletét. Annyi biztos, hogy a kilencvenes években, a demokratapárti Clinton elnöksége alatt kiszorultak a kormányzati apparátusból, majd létrehozták a Project for a New American Century nevű agytrösztöt, és itt egyebek között több tervet dolgoztak ki a mindenféle diktátorok megdöntésére, s nem hiányzott közülük Szaddám Huszein sem. Amikor 1991 elején az idősebb Bush elnök kiszorította Kuvaitból Szaddám csapatait, nagy volt a kísértés, hogy az amerikai csapatok bevonuljanak Irakba, de erről végül is letettek, mivel tisztában voltak a lehetséges súlyos következményekkel. Pedig a Pentagonban akkor is készültek már tervek közel-keleti rendszerek megbuktatásáról. Mint a Metazin is beszámolt róla, Paul Wolfowitz, a Pentagon negyedik számú vezetője erőszakos rendszerváltást tervezett Irakban és Szíriában. Ő volt a neokonzervatívok egyik legismertebb képviselője, és kilenc évvel később ő lett ifjabb Bush kormányzatában a hadügyminiszter első helyettese. Az új évezred elején már hivatalos hadügyminisztériumi stratégiai dokumentummá fejlődött a koncepció, miszerint nem is két, hanem hét arab országban kell rendszerváltást előidézni, éspedig az orosz befolyás kiküszöbölése céljából.
Igen ám, de mint Draper könyvéből kiderül, ezek a tervek kezdetben hűvös fogadtatásra találtak a Fehér Házban. Bush elnöknek nem voltak külpolitikai ambíciói, sőt, az elnökjelölti vitában kifejezetten szembeszállt ellenfelének, Al Gore-nak azzal az elképzelésével, hogy katonai intervencióval is terjeszteni kell a demokráciát. Nemzetbiztonsági főtanácsadója, a reálpolitikus Condoleezza Rice kalandorságnak tekintette az ilyesmit. Hogy az ifjabb Bush elnök mitől tért más belátásra, az rejtély. Draper könyvéből annyi derül ki, hogy eredetileg legitimációs problémái voltak, hiszen többen szavaztak ellenfelére, mint rá, s az elektori testületben is alig kapott több szavazatot, mint demokrata riválisa, továbbá a vitatott választási eredményt szűk, 5:4 aranyú szavazással hitelesítette a Legfelsőbb Bíróság.
Sem Draper, sem a recenzens nem írja, hogy Bush ebből a lelkiállapotból kereshetett menekvést, amikor talált magának egy célt, amelyért érdemes amerikai elnöknek lenni: ő képviseli a jót a gonosszal szemben, és szembeszáll Szaddám Huszeinnel, a kegyetlen diktátorral. Lélektanilag azonban nem látszik rossz hipotézisnek, hogy emiatt tört ki az iraki háború. Azt ugyanis Draper kiderítette, hogy Bush elnök volt a kulcsfigura a döntéshozatalban. Amint ő elhatározta, hogy Szaddámot le kell venni a sakktábláról, az emberei egymás után kezdtek beállni a sorba, és addig szűrték a hírszerzési értesüléseket, amíg össze nem állt a kép, amellyel már meg lehetett indokolni az inváziót. A néhány értetlenkedőt elhallgattatták, a lemondással fenyegetőzőket jobb belátásra bírták, Bushhoz el sem jutott a hírük. Amikor a Nemzetbiztonsági Tanácsban egy védelmi szakember megkérdezte, miféle veszélyt jelent Szaddám Huszein Amerikára nézve, válaszul ez a kérdés hangzott el: „Hát ez meg kicsoda?” A CIA munkatársait külön is figyelmeztették, hogy az „ügyfél” (az elnök és környezete) igényeit kell kielégíteniük. Colin Powell külügyminiszternek fenntartásai voltak, napokat töltött a CIA-nél, de olyan embert nem engedtek a közelébe, aki a hivatalos verziónak ellentmondó tényeket tárt volna elébe. Powell hűségesen képviselte a kormányzat álláspontját, de úgy látszik, mégiscsak felhívhatta főnöke figyelmét a kockázatokra. Amikor ugyanis fél évvel az invázió után már kész káosz volt Irakban, Bush elnök azt mondta neki: „Colin, te figyelmeztettél.”
A recenzens azt a következtetést vonja le a könyvből, hogy az iraki háború nem jószándékú tévedés volt, hanem sorozatos félrevezetések és szándékos hamisítások eredménye. És nemcsak arra nincs elfogadott magyarázat, hogy mi volt a valódi ok, hanem arra sincs, mi volt az a strukturális hiba a washingtoni döntéshozatali rendszerben, amely lehetővé tette a katasztrofális döntések sorozatát.