„Az egyetemekről elszabadult gondolatok igencsak veszélyesek lehetnek” – olvassuk Paul Musgrave politológus eszmefuttatását a Foreign Policyben.
Bár a koronavírus laboreredetét bizonygató elméletet Musgrave nem tekinti kellőképpen bizonyítottnak, úgy véli, hogy mindenképpen fontos tanulságokkal szolgál a társadalomtudósok számára is. Ahogyan a természettudósok, ők is kísérleteznek, csak éppen elvontabb anyagon. Bár sokszor panaszkodnak, hogy a politikusok nem hallgatnak rájuk, az is megesik, hogy a társadalomtudományos laborokból kiszabadult némelyik elmélet korántsem marad falra hányt borsó, hanem súlyos következményekkel jár.
Musgrave első példaként Samuel Huntingtonnak a civilizációk harcára vonatkozó tézisét említi. Huntington könyvében még puszta spekuláció volt az elmélet, miszerint a világpolitika alakulását a széles értelemben vett kultúra fogja meghatározni. Az empirikus adatokkal nem alátámasztott zsurnalisztikus hipotézist a politológusok sosem vették komolyan. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után azonban nagy népszerűségre tett szert, és azóta is mételyezi a közbeszédet, azt sugallva, hogy a világpolitika történéseit a jól elkülönülő, és egymással ideológiai harcban álló civilizációs területek viszályaként lehet leírni.
Musgrave hasonlóan veszélyes laborszökevénynek tartja a nemzetközi kapcsolatok játékelméleti modellezését. Eszerint a geopolitikai játszmák egyszerű játékelméleti modellekkel leírhatók, és a helyes stratégia kiválasztásával megnyerhetők. Bár már az elsőéves egyetemisták is tisztában vannak vele, hogy a játékelméleti modellezés lényege a leegyszerűsítés, és azzal is, hogy a modell előfeltevéseinek apró módosítása is boríthatja a számítást, a második világháború után az amerikai politikusok előszeretettel hagyatkoztak a játékelmélet-szakértőkre. Ez pedig majdnem katasztrófához vezetett a hidegháborúban. Kennedy elnök a kubai rakétaválság során Thomas Schelling tanácsaira támaszkodva élezte ki végletekig a helyzetet. Schelling tudományos munkáiban ugyanis amellett érvelt, hogy a nemzetközi politika szereplői racionálisak, és ezért a hidegháborús konfliktusok nem durvulhatnak el. Musgrave szerint az amerikai kormány a téves alapvetésre építve kis híján atomháborút robbantott ki.
A szerző szerint a legveszélyesebb társadalomtudományos laborszökevény a demokratikus béke elmélete. Már Kant is leírta, hogy a demokratikus államok nem háborúznak egymással, az elmélet azonban csak az elmúlt harminc évben vált népszerűvé, miután Clinton elnök is fennhangon hangoztatta. Azóta Amerika több háborút indított arra hivatkozva, hogy demokráciát épít a világbéke megteremtése érdekében. Mint arra Musgrave kitér, a politológusok valóban vizsgálják a demokrácia és a háborúk viszonyát, de komoly tudós nem állítja, hogy oksági viszony áll fenn közöttük, és azt végképp nem, hogy a külső beavatkozással életre hívni vágyott demokrácia megvalósítható.
A laborszökevény társadalomtudományos elméletekben közös, hogy rendkívül leegyszerűsítő magyarázatokat kínálnak, amelyeket a politikusok stratégiaként vethetnek be, a köznép pedig instant világmagyarázatként használhat. A bonyolult tudományos elméletek persze nem alkalmasak ilyesmire. Ezért az értelmiség és a média közvetítésével egyre inkább leegyszerűsödnek, és amire a politikusokhoz jutnak, már faék egyszerűségűek, és köszönőviszonyban sincsenek az eredeti bonyolult elméletekkel. A politikusok persze örömmel hagyatkoznak rájuk, elvégre kiben bízzanak, ha nem a szakértő tudósokban.
Esszéje végén Musgrave tovább srófolja a vírus-metaforát, megpendíti ugyanis, hogy jó lenne, ha létezne oltás, amely intellektuális antitesteket termelne a politikusokban, s ezek aztán megóvnák őket a fertőző, világmegváltást ígérő laborszökevény lózungoktól.