„A woke-ság túloz, de a probléma, amellyel szembeszáll, nagyon is reális. Egyébként sem igaz, hogy a woke-ság elárasztotta volna Franciaországot” – olvassuk Michel Wieviorka szociológustól a l’Expressben.

Mint a Metazinban is olvasható volt, a francia kormány törvénytervezetet terjesztett be a köztársasági értékek védelméről. Az augusztusban törvényerőre emelkedett szöveg elsősorban az iszlamista radikalizmus terjedését hivatott megakadályozni, de azzal a stilisztikai bravúrral, hogy nem is említi az iszlámot, sem az iszlamizmust, nehogy a vallásüldözés vádja érhesse az alkotókat. A társadalom egységét megbontó szeparatizmust említi, s majd a jogalkalmazók dolga lesz, hogy megvalósítsák a törvényhozók szándékát. A kormány persze tudja, hogy a szeparatizmus, egyszerűbbem szólva a sokadik generációs észak-afrikai bevándorlók csoportjainak különállása nem tüntethető el törvényekkel. Ezért Jean-Michel Blanquer közoktatásügyi miniszter már a tanév első heteiben létrehoz egy agytrösztöt, amelynek az lesz a feladata, hogy kidolgozza, hogyan lehet legyűrni a társadalom egységét megbontó eszméket és beidegződéseket. Egyelőre videójelenetekből álló hirdetésekre gondolnak, amelyek majd nyilván hatnak a fiatalokra. Ám nemcsak az iszlamista radikalizmus számít ilyen társadalombontó jelenségnek a kormány szemében, hanem az Amerikából importált woke-ság is. Maga a miniszter úgy nyilatkozott róla, hogy a zűrzavar vírusa ez, amely ellen vakcinát kell kidolgozni, és ez lesz a „köztársasági laboratóriumnak” elkeresztelt agytröszt feladata.

Wieviorka helyteleníti, hogy a kormány orvosi ügynek, betegségnek tekint egy társadalmi problémát, illetve egy olyan felfogást, amely eltér az övétől. A továbbiakban azonban a baloldali szociológus nem a miniszteren köszörüli a nyelvét, hanem Pierre Valentin politológuson, aki kétrészes tanulmányt közölt a woke-izmusról a magát liberálisnak, progresszívnak és európainak meghatározó Fundapol kutatóközpont honlapján. Kifejti, hogy a woke-izmus képviselői szerint mindent átsző a rasszizmus és a szexizmus, és ők, akik az áldozatok képviseletében lépnek fel, igényt tartanak arra, hogy előírják, mi a helyes gondolkodás és magatartás. Az amerikai egyetemeken nagy sikerrel fogadtatták el ezt az áldozatkultúrát a döntéshozókkal, de Valentin szerint tévedés, hogy a jelenség megáll az amerikai egyetemek falai között. Már most túlterjedt rajtuk, sőt, Amerikán is.

A Metazinban már szó volt róla, hogy a woke-mozgalom a maga tilalomfáival Franciaországban is felütötte a fejét. Wieviorka azonban egyrészt úgy látja, hogy bár a woke-mozgalom túlzásokba esik, ámde alapjában mégiscsak a társadalmi igazságtalanságok ellen küzd. Akik tehát oly harsányan hadakoznak ellene, valójában a baloldalt támadják. Különben is, a woke-ság nem is igen van jelen Franciaországban, s ezt az is bizonyítja, hogy e szót egy nemrégiben készített közvéleménykutatás válaszadóinak csak 14 százaléka hallotta egyáltalán. Hanem aztán maga sorol olyan kifejezéseket, amelyek a woke-ság alapfogalmai, s amelyeket senki más nem használ, mégis ismertek a válaszadók körében. Ilyen a „befogadó helyesírás”, amelynek keretében hímnevű főneveknek nőnemű párt alkotnak, vagy maga a „rendszerszintű rasszizmus”, valamint a „fehér privilegizáltság”. Szerinte egyébként a jobboldali bírálók csak azért hangsúlyozzák a mozgalom amerikai eredetét, hogy ezzel lejárassák.