„Az állampártiak természetesnek és kívánatosnak tartják a hierarchiát. Graeber és Wengrow szembeszáll ezzel a nézettel. A nagy kérdés már csak az, hogy ha az állam létezése nem szükségszerű, akkor miért van jelen mégis mindenhol?” – olvassuk a Nationben Daniel Immerwahr recenzióját a tavaly idejekorán elhunyt David Graeber antropológus és David Wengrow régész Mindennek a hajnala – az emberiség új történelme című monográfiájáról.

Graeberben a New York-i Occupy tüntetések során ébredt fel az érdeklődés a hierarchia nélküli közösségek iránt. A mozgalom egyik vezéralakjának számító Graeber ekkortájt kezdett azon gondolkozni, hogy létezhetnek-e állam és hatalmi hierarchia nélküli közösségek. Szemben az Occupy szabványbaloldali tagjaival, Graeber nem pusztán a globalizációt és a kapitalizmust bírálta, hanem azt remélte, hogy sikerülhet lerakni egy központi hatalom és intézmények nélküli demokratikus közösség alapjait.

A központi hatalom nélküli közösségek lehetőségét vizsgáló kutatás tíz éve zajlott. Graeber tavalyi hirtelen halála előtt a négyrészesre tervezett monumentális értekezés első kötete készült el, amelyben a szerzők az állam kialakulásának történetét tárgyalják. Mint a Metazin által is ismertetett korábbi esszéjükben felvázolták, szemben a bevett elméletekkel, amelyek a letelepedett életmóddal magyarázzák az állam létrejöttét, Graeber és Wengrow azt igyekszik bizonyítani, hogy számos korai, ám fejlett civilizáció jól működött központi hatalom és állami hierarchia nélkül. Hétszáz oldalas monográfiájukban régészeti és antropológiai kutatások tömkelegével támasztják alá okfejtésüket. A szerzők nem rejtik véka alá ideológiai céljaikat: azt akarják bizonyítani, hogy számos kevésbé ismert civilizációban jobb és szabadabb volt az élet, mint a történelemkönyvek által legtöbbet tárgyalt erős központi kormányzatok alatt. Az emberek többsége szívesebben élt volna egy ma jórészt feledésbe merült civilizációban, mint a tömegek elnyomása révén maguknak maradandó emlékeket állító, piramisokat és egyéb csodákat ránk hagyó és jelentős hódításokat végrehajtó erősen centralizált birodalmakban.

Immerwahr lebilincselőnek tartja az újszerű megközelítést, és a kisebb ténybeli pontatlanságoknak és a tendenciózus ferdítéseknek sem tulajdonít nagy jelentőséget, mondván, hogy Graeber és Wengrow tudományos kartácstüze akkor is sikeres, ha a repeszek egy része nem talál. A történelmi szőrszálhasogatás helyett inkább az érdekli, vajon miért vált dominánssá az elnyomással és az egyenlőtlenséggel kéz a kézben járó erős központi hatalom, ha valóban van alternatívája, mint ahogyan Graeber és Wengrow sugallja. Ha tényleg annyira vonzó az állam nélküli anarchisztikus társadalom, akkor miért nem valósult meg sehol? Ha tényleg annyira borzalmas, viszont egyáltalán nem szükségszerű az erőszak monopóliumán alapuló hierarchikus állam, akkor miért nem választotta egyetlen közösség sem a szerzők által preferált anarchisztikus társadalmat? Immerwahr minden igyekezete ellenére úgy találja, hogy erre a kézenfekvő kérdésre Graeber és Wengrow nem tud választ adni. Márpedig enélkül aligha hangzik meggyőzően az az elképzelésük, hogy ma is alternatíva lehetne az állam nélküli társadalomszervezés. Immerwahr recenziója végén megjegyzi, hogy még ha valós lehetőség lenne is az anarchista utópia, nem nagyon van rá érdeklődés – olyannyira, hogy még az Occupy mozgalom romantikus felbuzdulása is csak ideig-óráig tartott ki, aztán érdemi és kézzelfogható eredmény nélkül feloszlott.