„Soha nem volt még ilyen egyszerű etikusan befektetni, legalábbis a brókerek szerint. Hogy aztán egy adott befektetés valójában mennyire etikus, azt már sokkal nehezebb megállapítani” – olvassuk a Vox magazinban Emily Stewart tollából.
A cikk apropója az Amerikában egyre népszerűbb tudatos befektetési piac. A környezetvédelmi és fenntarthatósági szempontokat (ESG) érvényesítő alapok célja olyan portfóliók összeállítása, amelyek lehetővé teszik a tudatos és felelősségvállaló befektetést. Az ESG-alapokban olyan részvények és kötvények szerepelnek, amelyek környezetvédelmi és társadalmi szempontból egyaránt fenntarthatónak számítanak. Harcolnak a globális felmelegedés ellen, zászlóra tűzik a sokszínűséget (aminek demonstrálására külön sokszínűség-menedzsereket alkalmaznak), az emberi és állati jogok képviseletét, támogatják a méltányos kereskedelmet, elutasítják a kizsákmányolást, a fegyverkereskedelmet, továbbá az alkalmazott- illetve fogyasztóbarát, átlátható és demokratikus vállalatvezetés elvét hirdetik.
A szkeptikusok szerint azonban a valóság korántsem ilyen rózsás. A nagyvállalatok ugyanis mindebben egy új piaci lehetőséget ismertek fel, és már csak ezért is mindent elkövetnek tevékenységük zöldre mosása érdekében. Saját környezettudatosságuk igazolására még akár saját zöld civil szervezeteket is létrehoznak. Miközben fennen hirdetik a méltányosság elvét, előfordul, hogy a vezetők kisebb vagyonokat utalnak ki maguknak juttatások formájában. De ennél is súlyosabb probléma, hogy az elvben ESG-alapok gyakran olyan kötvényeket is tartalmaznak, amelyek kibocsátói még a látszatra sem ügyelnek, és még névleg sem tekintik fontosnak a felelősségvállalást (az alapok rendszerint csak a legnagyobb tíz részvényt és kötvényt nevesítik, így a kisbefektetőnek gyakran fogalma sincs róla, hogy pontosan mit vesz). Az egyik, a fosszilis üzemanyagokat bojkottáló alap például 23 ilyen üzemanyagot forgalmazó cég papírjait tartja (igaz, ezek az összportfólió mindösszesen 2 százalékát teszik ki). A Deutsche Bankot pedig az Egyesült Államokban másfél hónapja vonták vizsgálat alá a tudatos befektetők félrevezetésének gyanújával. És nem a Deutsche Bank az egyetlen nagyvállalat, amely ilyesmivel vádolható.
Ráadásul az ESG-minősítés feltételei sincsenek pontosan meghatározva, így az ESG-minősítők eltérő és némiképp önkényes szempontokat követnek. Akad, aki üres marketing-szemfényvesztésnek tartja az ESG-minősítést, amely csak az alapok árát hatja fel az állítólag tudatos vevők körében, akik a jobb lelkiismeretért hajlandók magasabb áron befektetni a pénzüket. A nemes célokat vállaló cégek gyakran semmit nem tesznek a PR-célból hangoztatott elvek megvalósítása érdekében.
Stewart úgy látja, hogy hiába a jó szándék, a befektetni vágyó egyén keveset tehet a világ fenntarthatósága érdekében. Ahhoz, hogy az ESG érjen valamit, az államnak szabványosítania kellene a minősítési rendszert, vagyis szavatolnia, hogy a minősítés csakugyan komolyan veendő.
Mások viszont attól tartanak, hogy az állam szerepének erősödése a mostaninál is rosszabb helyzetet teremtene. Samuel Gregg közgazdász Vivek Ramaswamy publicista könyve (Woke Rt: az amerikai nagyvállalatok társadalmi-igazságosság svindlije) kapcsán így fogalmaz a Law & Liberty hasábjain: még csak az hiányzik, hogy a woke tudatosság marketingje állami ösztönzést is kapjon. Gregg és Ramaswamy nem a környezet- és társadalmi tudatosságot kifogásolják, de a libertárius Milton Friedman nyomán attól tartanak, hogy minél inkább támogatja a tudatosságot az állam, annál jobban járnak a nagyvállalatok. Nagy befolyásuk révén ugyanis a saját igényeikhez szabhatják a tudatosságot támogató állami szabályokat, ellehetetlenítve ezzel a kisebb versenytársakat, különösen azokat a cégeket, amelyek eleve nem támogatják a woke értékeket. Nyilván cserébe a nagyvállalatok a nekik kedvező politikusokat és pártokat támogatnák.
Könyvében Ramaswamy megemlíti, hogy a kínai vetélytársak is felismerték a lehetőséget, és egyre nagyobb előszeretettel bírálják az amerikai cégeket a kulturális marxizmus szlogenjeivel, rájátszva arra, hogy az amerikai tudatos fogyasztókat jobban zavarja az amerikai rasszizmus és a rabszolgatartó múlt, mint a kínai kommunista egypártrendszer és az ujgurok üldözése.