„Meg tudnánk-e ma mondani, mi a különbség egy éhséglázadás és egy demokratikus forradalom között?” – kérdezi Damir Marusic, az Atlantic Council kutatója a Wisdom of Crowds weboldalon, ahol kollégájával, Shadi Hamiddal politikai, stratégiai kérdéseket elemez.

A kérdés a kazahsztáni lázadás kapcsán merült fel benne, jóllehet az ottani eseményeket egyik kategóriába sem akarja besorolni. Úgy látja, hogy sok elem keveredett bennük. Az eliten belüli hatalmi harcot, az energiaár-emelés miatti felháborodást, az elmaradt reformokat követelő csoportok tevékenységét, sőt, még provokátorok keze nyomát is felfedezni véli a történtekben. Elismeri azonban, hogy mindezek a tényezők többnyire minden lázongásban, felkelésben megtalálhatók, habár különféle arányokban.

Marusic twitter-oldalán feltette hát a kérdést olvasóinak, vajon eleve demokratikus-e minden tömeglázadás. Sokan válaszolták azt, hogy alapvetően igen, hiszen a lázadást mindig az váltja ki, hogy a hatalom megszegte a társadalmi szerződést. Marusic szerint azonban abból, hogy a hatalom nem demokratikus, még nem következik, hogy az ellene lázadókat viszont demokratikus indítékok vezetik, s még kevésbé, hogy a lázadás sikere esetén demokratikusabb berendezkedés jön létre. Amikor az amerikaiak távoli országok eseményeit értelmezik, el szoktak siklani e megfontolás felett. Feltételezik ugyanis, hogy a rossz kormányzás természetes ellenszere a demokrácia. Márpedig ez nincs feltétlenül így. Különösen nem az olyan társadalmakban, amelyeket törzsi, etnikai ellentétek szabdalnak ellenséges csoportokra. A központi hatalom szétesése ilyen helyzetekben gyakran csak súlyosbítja a helyzetet.

Következtethetünk-e ebből arra, hogy demokratikus forradalmak nincsenek is, csakis „éhséglázadások” vannak? Marusic egyáltalában nem von le ilyen következtetést. Viszont a történelemre visszatekintve azt írja, hogy a népi lázadások általában zsákutcába jutottak. Először is, a kora-újkori parasztlázadások esetében értelmetlen már a kérdés is, hogy demokratikusak voltak-e, hiszen nem is létezett mai értelemben vett demokrácia. Másodszor is, fejetlenséget, tömeges erőszakot eredményeztek. Végül miután sok arisztokrata lámpavason végezte, a birtokokat pedig kifosztották, a központi állam mégiscsak összeszedte magát, és vérbe fojtotta a lázadást. A felkelés győzelmére csak akkor van esély, ha egy szervezett csoport áll az élére, amelynek ideológiája van, s amely a maga társadalomszervezési elképzelését a nép lázadásával igazolja. De győzelem esetén sem demokrácia szokott lenni az eredmény – ahogy az úgynevezett nagy francia forradalom esetében is történt. Vagy a szintén úgynevezett Nagy Októberi Szocialista Forradalom esetében. Lenin meg is fogalmazta, hogy élcsapat nélkül a forradalomnak nem lenne iránya.

Marusic szerint a Nyugat is élcsapatok létrehozásán dolgozik, amikor sok országban civil szervezeteket támogat. Őszintén hiszi, hogy értéksemlegesen cselekszik: csupán lehetőséget kíván teremteni rá, hogy a nép kifejezze és kielégítse igényeit. Valójában liberális értékeket kínál, és csalódással reagál, valahányszor nem bizonyulnak népszerűnek abban a formában, ahogy távoli országokba kívánják átplántálni őket. Amerikában feltételezik, hogy az emberek ösztönösen mindenütt demokráciát akarnak. Marusic egyik vitapartnere a twitteren úgy fogalmaz, hogy a nép igenis mindenütt hajlamos a másik embert igazságosan kezelni, méltóságát pedig tiszteltben tartani. Marusics nem hisz ebben. Mint a Metazinban is olvasható volt, egyfajta igazságérzet csakugyan kimutatható még a legfejletlenebb társadalmakban és a legkorábbi életkorban is . De az már a mi nyugati előítéleteink közé tartozik, hogy az igazságérzet mindenütt és mindenkor a demokrácia igényével is párosul.