„A világ most kezdi felismerni, hogy a Putyin-rezsim valójában egyszemélyes, és csak Vlagyimir Putyinból áll” – írja a Slate magazinban Ben Judah.

Az elmúlt napokban több elemző adott hangot azon reményének, hogy az ukrán–orosz háború egyik lehetséges következménye Putyin elnök bukása lesz. A merészebbek már látják is a rezsim gyengeségének jeleit. Andrea Kendall-Taylor biztonságpolitikai szakértő és Erica Frantz politológus a Foreign Affairsben közölt elemzésükben úgy látják, a fokozódó elnyomás (a háborúellenes tiltakozókkal szembeni szigor, a független és a külföldi média betiltása) arra utal, hogy az orosz vezetés kezdi elveszíteni az uralmát. Az autoritárius rezsimeknek egyszerre kell védekezniük a nép haragja ellen és az elit, főleg a befolyásos oligarchák és a hadsereg vezetőinek esetleges lázadása ellen. Ez eleddig sikerült, ám a drákói szigor ellenére sokan mennek az utcára tüntetni, és egy-egy oligarcha is szót emelt már a háború ellen. Kendall-Taylor és Frantz szerint a kritikus tömeg megjelenése akár az arab tavaszhoz hasonló felkelésbe is átcsaphat.

Judah is úgy látja, hogy szemben más autoritárius diktatúrákkal, Oroszország ma egyetlen személy irányítása alatt áll. Judah egyenesen odáig megy, hogy Putyin személyes hatalmát nagyobbnak nyilvánítja, mint Hruscsovét, aki szerinte legalábbis a pártvezetéssel kénytelen volt érdemben együttműködni. Putyin viszont bármiről dönthet egyedül. Nem mintha a környezetében bárki ellent akarna vagy tudna neki mondani – teszi hozzá Judah.

Az egyszemélyes diktatúrák valóban veszélyesebbek a világra, mint az egyéb kormányzati formák. Judah kutatásokat idéz, amelyekből kiderül, hogy az ilyen rezsimek könnyebben indítanak háborút, ráadásul hajlamosabbak pusztítóbb hadviselési módokat választani. Egy friss tanulmány szerint ez valóban annak tudható be, hogy az egyszemélyes diktatúrák vezetőit nem korlátozza semmilyen belső, intézményes fék. Mivel Putyin meglehetősen elszigetelt, és kizárólag olyan tanácsadók veszik körül, akik semmiben sem akarnak neki ellentmondani, a rendszer nem képes könnyen korrigálni, sőt, nem is nagyon jut el Putyinig az elégedetlenség híre. És ha eljut, akkor sem nagyon foglalkozik vele: nem tartja komoly veszélynek sem az oligarchák elégedetlenségét, sem pedig a szórványos tiltakozásokat.

Mindebből azonban korántsem következik, hogy Putyin bukásra van ítélve, figyelmeztet Judah. Komparatív kutatások szerint az egyszemélyes diktatúrák alig tizede bukik meg egy-egy elveszített háború után. A természeti erőforrásokban gazdag elnyomó kormányok igen sikeresen állnak ellent a külső szankcióknak és egyéb nyomásgyakorlásnak, ezért csak elvétve buknak meg népfelkelés következtében.

Cikke végén Judah azért biztatólag megjegyzi, hogy az elhúzódó háború, a gazdasági összeomlás és az egyre szigorodó elnyomás előbb-utóbb elégedetlenséget válthat ki az orosz népből, amelynek nem ismeretlen a demokrácia. Judah arra utal, hogy a Szovjetunió felbomlása után Oroszország egy rövid ideig demokratikusan működött. A szerző csak éppen arról nem tesz említést, hogy Putyin népszerűségének egyik fő oka az, hogy az embereknek elegük lett a jelcini időkben az egekbe szökő szegénységből és az ország kiárusításából. Ha az volt a demokrácia, oda nem biztos, hogy nagyon sokan visszavágynak.