„Ahogyan a Szovjetunió bukásával sem veszett el az ideológiák politikai jelentősége, hanem identitárius monomániává alakult, ugyanúgy a hagyományos kereszténység meggyengülésétől sem halt ki a vallás iránti igény” – olvassuk a New Criterionban Anthony Daniels recenzióját Dominic Green történész A vallásos forradalom: A modern spiritualitás születése, 1848–1898 című kötetéről.
A felvilágosodás tudósai azt gondolták, hogy a tudomány fejlődésével, a korábban megmagyarázhatatlan jelenségek és összefüggések tömegének megismerésével a vallás fölöslegessé válik. Ez az elképzelés meglehetősen leegyszerűsítő, hiszen már maguk a felvilágosodás és a modern tudományos forradalom vezéralakjai is előszeretettel foglalkoztak alkímiával és teológiával. Diderot és D’Alembert, a francia enciklopédisták nagyjai a mágiát tanulmányozták. Newton, a modern fizika atyja az okkultizmus szaktekintélye is volt. Freudot komolyan foglalkoztatta a telepátia és a szellemidézés. A most már abszurdnak és bolondosnak tetsző okkultista próbálkozások a korabeli tudósok szemében nem váltak el a ma tudományosnak elismert tevékenységektől.
A tudományosság terjedése az átlagemberek spirituális igényeit sem számolta fel. Viszont megingatta a hagyományos egyházak és vallások tekintélyét. Green könyvében ezzel magyarázza, hogy a 19. században drasztikusan megnőtt az igény az alternatív spirituális világmagyarázatokra. Rendkívül divatosak voltak az okkult és misztikus szeánszok, az ismertebb spiritiszták sztárokká váltak. A misztikus ismeretekre vágyók körében megnőtt a keleti országok és kultúrák iránti érdeklődés. Daniels szerint ez érthető is, hiszen az ember vágyik rá, hogy hihessen a transzcendens létezésében, ha másért nem, hát azért, hogy lelki megbékélést nyerjen szerettei elvesztésekor vagy egyéb traumák esetén. A divatossá váló okkult tudományok által ígért lelki feloldozás sokkal kényelmesebben elérhető volt, mint a hagyományos vallásokban.
Az intézményesített vallási dogmák hanyatlása azonban nemcsak a miszticizmus és a spiritualizmus iránti érdeklődést erősítette meg, hanem a társdalomra és a politikára is nagy hatással volt – jegyzi meg a könyv kapcsán Josh Christenson a Washington Free Beaconben. És nem mindig jó hatással. Hiszen a tudományos zsargon és módszertan adott hitelt az eugenikának és a tudományos köntösbe bújtatott rasszista nézeteknek is.
De talán ennél is fontosabb következmény volt, hogy a tudományos forradalom sokakat arra serkentett, hogy a túlvilági üdvözülés helyett az evilágit keressék. Az amerikai transzcendentalisták, egyebek között Emerson, Thoreau és Whitman a természethez való visszatérést szorgalmazták. Mások, mint Nietzsche, egy új, heroikus ember megjelenésétől várták az Istenek halála után letargiába süppedt emberiség megváltását. A tömegek pedig követték őket, és a politikusoktól, illetve az államtól kezdték követelni, hogy teljesítsék be a földi Paradicsom ígéretét.
Recenziója végén Christenson utal rá, hogy ma is a 19. századi folyamatokhoz hasonlók figyelhetők meg. A tudomány egyre gyorsabban fejlődik, de közben nő az igény a mágikus, ezoterikus világmagyarázatokra. Ezekkel állítja egy kategóriába a ma olyannyira divatos identitáspolitikát is, úgy látja ugyanis, hogy az identitáspolitikai doktrínák politikai vallásként funkcionálnak.