„2017-es választási programjában az idén újraválasztott Macron elnök azt ígérte, hogy áttér az arányos választási rendszerre” – emlékeztet neheztelőleg a La Croix-ban Benjamin Morel és Chloé Ridel.
Kiindulópontjuk a Metazinból is ismert jelenség: Franciaországban egyre csökken a demokratikus intézmények tekintélye. Szerintük az ok mindenekelőtt a választási rendszerben keresendő. A Nemzetgyűlés egyéni képviselőkből áll, akiket két fordulóban választanak meg, és a második fordulóba csak két jelölt kerül. Az eredmény: a mostani felmérések szerint Macron elnök Ensemble (Együtt) nevű centrista tábora a szavazatok 27 százalékával a parlamenti mandátumok 60 százalékát, vagyis közel kétharmadát szerezheti meg. A kommunistáktól a zöldekig terjedő baloldali szövetség ugyanekkora támogatással a parlamenti helyek legfeljebb negyedére számíthat, Marine Le Pen jobboldali Nemzeti Tömörülése pedig, 22 százaléknyi szavazattal nemigen várhat többet a parlamenti helyek 10 százalékánál.
Sok párt eleve betagozódik a három szövetség valamelyikébe, különben semmi esélyük nem lenne, vagyis az ő szavazóik nem is találkozhatnak a jelöltek között a maguk kedvenceivel. Akik pedig a rendszer miatt rosszul járnak, úgy érezhetik, hogy a demokrácia igazságtalanul bánik velük. A szerzők addig még elfogadhatónak ítélték a rendszert, amíg két nagy tábor küzdött egymással, a jobboldal és a baloldal. Mióta azonban három van, nyilvánvaló, hogy csak a centrumnak van győzelmi esélye, mert a kieső jelölt támogatói a centrumra fognak szavazni a harmadik ellenében. Így az elnök tábora a szavazatok alig negyedével kényelmes kormánytöbbséghez juthat. Ez mindjárt meg is magyarázza, miért nem erőlteti Macron elnök, hogy öt évvel ezelőtti választási ígérete valóra váljon. Igaz, vissza sem vonta. A másik két tábor annál hevesebben követeli, hogy térjenek át az arányos választási rendszerre, őnekik viszont nincs esélyük rá, hogy többségbe kerüljenek a törvényhozásban.
A baloldali Libérationban Jacques Lévy, a politikai földrajz kutatója szintén úgy gondolja, hogy a háromosztatú politikai tér az arányos választás mellett szólna. Így ugyanis már az első forduló előtt pártok közötti alkuk köttetnek, hogy a jelöltek bejuthassanak a második fordulóba, majd pedig, ha jelöltjük kiesik, a szavazóknak meg kell tagadniuk eredeti preferenciájukat, hogy a kevésbé rossz győzzön.
Az efféle vitákban mindig felmerül, hogy ha csak listás szavazás van, vagyis az egész ország egyetlen választókerület, akkor a képviselőknek nem lesz helyi kötődésük. Erre feleli elemzésében a Terra Nova kutatóintézet, hogy vegyes rendszert is el tudna képzelni, akár úgy is, hogy a listákon helyi jelöltek és országos politikusok egyaránt szerepeljenek.
Igaz, ez sem oldja meg azt a problémát, hogy az arányos választási rendszerben túl sok párt kerülhet be a parlamentbe, és ilyen esetben képtelenség lesz stabil kormányt alakítani. A korábban Le Nouvel Observateur néven ismert l’Obs szerzőjének, Pascal Durand liberális europarlamenti képviselőnek az a válasza erre, hogy akkor a relatív többség legalább a többiek véleményét is kénytelen lenne figyelembe venni, és többféle véleményből bizonyára jobb megoldások alakulnak ki, mint a belterjes politizálásból.
A Le Monde-ban Anne Chemin rámutat, hogy Franciaországban rövid időszakoktól eltekintve mindig többségi rendszer működött. Az arányos rendszer a huszadik század elejétől fogva a baloldal követelése volt. Akkor az volt az értelme, hogy a többségi rendszer miatt a baloldali jelöltek alig egy-két körzetben tudtak győzni. Más volt a helyzet, amikor a baloldal időnként többségbe került. De most, a háromosztatú rendszerben a többségi elvnek az a következménye, hogy a miniszterelnököt az elnök varázsolja elő a kalapjából. Az arányos rendszer viszont – véli Anne Chemin – együttműködésre és együttgondolkodásra kényszerítene.