„Mario Draghi úgy próbálta megoldani a kormányválságot, hogy a Szenátus előtt elmondott nyilvános beszédében feltétel nélküli támogatást követelt a széles kormánykoalíció pártjaitól. A technopopulizmus nagy pillanata volt, amikor a miniszterelnök a választóközönség ítéletével fenyegette meg a pártokat arra az esetre, ha nem támogatnák” – írja Lorenzo Castellani politológus a franciául, olaszul és spanyolul megjelenő Le Grand Continent weblapon.

Mint tudjuk, a pártok nem ijedtek meg és (legalábbis a jobboldaliak) kivonultak a szavazás előtt. Mario Draghi technokrata kormányfő, volt olasz és európai bankelnök erre lemondott, és a szeptember 25-ére kiírt parlamenti választás után a három jobboldali párt a mandátumok többségére számíthat. Így tizenegy év óta először valószínűleg olyan kormánykoalíció alakul, amelynek résztvevői már a választáson is szövetségben indulnak, nem utólag kötnek paktumot egymással.

Legutóbbi elemzésében Castellani részletesen is kifejtette, mit ért technopopulizmuson. Nemrég megjelent könyvét magyarázva az Arianna könyvkiadó honlapján arra a következtetésre jut, hogy amint a gazdaságban a tulajdonosok helyett ma már a menedzseri osztály játssza a főszerepet, a politikában a politikusok szerepét szakértők igyekeznek átvenni, azt állítva, hogy ők tudják, mi a teendő az országgal. A Covid világjárvány jó példa volt erre. A koronavírusról kezdetben keveset lehetett tudni, a szakértők mégis a legnagyobb magabiztossággal tömegeknek írtak elő karantént. És az ellenőrzés nem ütközött akadályba. A járőr bárkiről a helyszínen meg tudta állapítani, joga van-e az illetőnek a közterületen tartózkodni. Odáig még nem jutottunk – folytatja Castellani – mint Kína, ott ugyanis a polgár szinte minden cselekedetéről adat keletkezik a hatóságok szerverein, és a gépi értékelés eredményétől függően korlátozhatják az egyes embert jogainak gyakorlásában. De a technikai feltételek nyugaton is megvannak ehhez, és némelyiket a nagy internetes cégek fel is használják a világhálóra felkerülő tartalmak cenzúrázásához. Igen ám, de nyugaton a technokrata kormányoknak is a választott parlamentekben kell többséget kapniuk. Ehhez a félelem eszközét veszik igénybe, ami klasszikus populista eljárás. Elhitetik a közvéleménnyel, hogy nélkülük összeomlás fenyeget, és a pártok, ha nem akarnak elszigetelődni, beadják a derekukat. Ez Olaszországban úgy valósult meg, hogy egymással szembenálló pártok alkottak koalíciós kormányt Draghi elnökletével.

Ennek most vége. Csakhogy Castellani szerint a pártok sem kevésbé populisták a technokratáknál. Őrájuk is vonatkozik könyvének fő tézise: „A politikai hatalom a félelemre épül.” A politikai pártok veszedelmeket mutatnak fel, és az ellenfél képviselőit e veszedelmek megtestesítőinek állítják be.  Az ukrajnai háborút is erre használják fel. A jobboldali pártok hiába álltak Ukrajna oldalára, vezetőik korábban jó kapcsolatokat ápoltak Putyinnal, és ezen az alapon a baloldal úgy állítja be őket, mintha Oroszország ügynökei lennének. Pedig hármuk közül kettővel együtt kormányoztak, együtt hoztak intézkedéseket Ukrajna támogatására. Mindegy is, mi az igazság – folytatja Castellani –, az a lényeg, hogy le kell egyszerűsíteni a dolgokat, akármilyen bonyolult legyen az ország vagy a világ helyzete. Mindent a végtelenségig le kell csupaszítani egyetlen fenyegető tényezőre, a másik felet pedig azzal a bizonyos tényezővel kell kapcsolatba hozni, és védelmet kell ajánlani vele szemben. Az ostromlott erőd képzetét kell kelteni, akkor lehet a legkönnyebben mozgósítani a potenciális híveket. Megesik, hogy mégiscsak rosszul alakulnak a dolgok, de erre az esetre készen áll a magyarázat: az előre kijelölt ellenség a bűnös. Magától értetődik, hogy ha egyszer ezt követeli a politikai racionalitás, akkor nem sok esély marad kompromisszumra, konszenzusra, egyszóval olyasmire, ami elvben természetes volna egy nemzeti közösségben.

Castellani külön is felpanaszolja, hogy az ukrajnai háború kapcsán feléledtek a rég meghaladottnak hitt nyugatellenes hangok, elsősorban a baloldalon, de kisebb mértékben a jobboldalon is. Hirdetőinél ez valóságos vallás. A maguk kultúráját tagadva erényesebbnek érzik magukat másoknál. Emiatt mutattak megértést az iszlamista terrorizmus iránt, most pedig ezért állnak az orosz agresszió oldalára. Érzelmi alapon. Az érzelmi politizálás pedig ellenségeket teremt, és ezzel bezárul a kör: a felfestett mumusból valódi ellenség lesz. Hogy mi lenne a kiút, arra Castellaninak nem telik egy jámbor óhajnál többre: a közösség életösztöne és a régi jó államrezon talán visszavezethet bennünket a rendezett, békés élet útjára.