„A zöld aktivisták azt hiszik, hogy ha egyszer ők a Föld megmentői, akkor bármit megengedhetnek maguknak” – fakad ki a Le Figaróban Bérénice Levet filozófus annak kapcsán, hogy három olasz környezetvédő mozgalmár a firenzei Uffizi képtárban a Botticelli Tavaszát védő üveglaphoz ragasztotta magát.

A július végi firenzei akció nem volt egyedülálló a maga nemében. Egy a kőolajtermelés azonnali befagyasztását követelő angliai mozgalom aktivistái ugyancsak festményekhez, előbb Van Gogh, majd Turner egy-egy képéhez ragasztották magukat. Ezekből a történésekből Levet azt a következtetést vonja le, hogy a környezetvédelem igen rossz kezekbe került.

Az év elején megjelent könyvében részletesen is kifejti, hogy a zöld mozgalom veszedelmes jelenség, és a civilizációt támadja. Már a mű címe is sokat elárul erről: A környezetvédelem, avagy a tabula rasa bódulata. A könyvet ismertetve a filozófusnő korábban úgy fogalmazott a Le Figaróban, hogy a környezetvédelem pürrhoszi győzelmet aratott a nyugati társadalmakban. Megnyerte az eszmék csatáját, meghódította a lelkeket, de azon az áron, hogy inkvizíciós bíróságnak képzeli magát, megköveteli az emberektől, hogy az ő zöld katekizmusát szajkózzák, ellenkező esetben lesújtó ítéletet mond ki rájuk.

Ráadásul, ezzel a magatartással a zöld mozgalom nincs egyedül, mert hasonlóképp jár el a woke mozgalom is, amely szintén terrorizálja a maga dogmáival a hatókörébe kerülő embereket. Mindkét mozgalom aktivistáit a tabula rasa mámora hatja át, és ebben is emlékeztetnek „a múltat végképp eltörölni” szándékozó kommunista mozgalomra. Ezek az ikermozgalmak néhány primitív előítélet rabjai. Ilyen például az, hogy a nyitottság jó, az országhatár rossz; a tősgyökeres szóról már nem is szólva: attól minden hajuk szála égnek áll. És mivel persze az utolsó pillanatban vagyunk, nincs helye a legcsekélyebb kétkedésnek sem. „A Föld megmentése érdekében akárhány tojás összetörhet” – akárcsak a régi totalitárius diktatúrákban, csak akkor nem a Földet, hanem az önkényuralmat fenyegette állítólag végzetes veszedelem.

A második világháború óta sok dogmának kellett már behódolnunk. Ilyen volt a modernizáció, a hatékonyság, a rentabilitás, a működőképesség. Most éppen a Föld üdve van soron. Levet furcsállja, hogy a zöldek nem szeretik, ha „balosnak” bélyegzik őket. A baloldal a nép helyett ma a kisebbségek és a sokszínűség védelmezőjévé vált, de továbbra is arra szólítja fel a társadalmat, hogy térjen meg, szakítson a múltjával, mindazzal, ami meghatározza őt. A zöldek pontosan ugyanígy járnak el. Meg akarják változtatni a gondolkodásunkat, szembe akarnak fordítani bennünket a hagyományinkkal. „A zöld mozgalom dühödt támadás a Nyugat ellen” – mondja ki az ítéletet Levet. Franciaországban ez a mozgalom képviseli azt az erőt, amely az amerikai woke modellhez térítené át az országot. „Nyugattalanítsuk magunkat” – szólítanak fel bennünket vezető zöld értelmiségiek. Márpedig nemcsak a természet halandó, hanem a civilizációnk sem halhatatlan – folytatódik a fejtegetés. Ha elfogadjuk, hogy a nyugat, a zsidó–keresztény ember egyetlen hatalmas áldozatgyár, semmi sem szavatolhatja kultúránk fennmaradását. „Azért írtam meg ezt a könyvet – közli Bérénice Levet –, hogy ne azoké legyen az utolsó szó, akik megvetik a civilizációnkat és a sajátos francia hagyományt.”