„Az erős demokráciához elengedhetetlen bizonyos politikai adrenalin, mert csak így tud reagálni a válságokra. De azért a demokráciában másra is szükség van. Mindenekelőtt olyan intézményekre, amelyek mérséklik az ellentéteket, és kordában tartják a pártos vezető osztályok viszálykodását. A pártos konfliktusok megfékezéséhez szükséges továbbá a bizalom és az együttműködés mindennapi tapasztalata is. A vészhelyzeti politika pedig éppen ezeket veszélyezteti” – írja Fred Bauer a City Journalben.

Szakállas politikai filozófiai közhely, hogy az állam stabilitásának és a demokrácia megóvásának feltétele az erős központi kormányzat, csakhogy a hatalom koncentrációja maga is veszély a demokráciára. A fékek és ellensúlyok rendszere békeidőben tekinthető a demokrácia fokmérőjének, ám abban még a liberális demokraták többsége is egyetért, hogy rendkívüli helyzetben az államnak, legalábbis ideiglenesen, rendkívüli jogkörökre van szüksége. Ha az állam és a demokrácia léte a tét, akkor akár az alapvető demokratikus normákat is korlátozni kell. Az egzisztenciális félelem viszont a zsarnoki politikának kedvez.

Bauer szerint az Egyesült Államok története válságok története. Ez persze nem meglepő, hiszen szinte minden állam létrejöttében és fennmaradásában meghatározó szerepe volt a létét fenyegető kihívásoknak. Bauer mindenesetre úgy véli, hogy Amerika eleddig viszonylag jól kezelte a válságokat, és úgy hozott létre erős központi hatalmat, hogy közben ne csússzon zsarnokságba. Pedig gyakran voltak ilyen félelmek. A függetlenség utáni elnökválasztásokon gyakran előkerült a többségi akarat korlátozásának szükségessége, úgymond a demokrácia védelmében. Alexander Hamilton is ilyesmire hivatkozott, hogy megakadályozza Jefferson elnökké választását. De a New Deal, majd a második világháborús intézkedések okán is sokan tartottak tőle, hogy Roosevelt végleg letér a demokrácia útjáról. Nem így lett, a kormányzati jogkörök kiszélesítése és az állam gazdasági beavatkozása ellenére Amerika nem lett diktatúra.

Mindez azonban nem garancia rá, hogy a mostani válságot is túléli a demokrácia – figyelmeztet Bauer. Ma ugyanis nem külső, közös ellenség fenyegetése miatt tartják sokan szükségesnek az erőskezű kormányt, hanem a belső ellenségek okán. A megosztottság olyan mértékűre duzzadt ugyanis, hogy a szembenálló felek egzisztenciális ellenségnek tekintik egymást, és a demokrácia nevében elfogadnák a szabadságjogok, a demokratikus intézmények és íratlan normák korlátozását. Bauer kitér rá, hogy a demokrata párt hívei, akik Trump elnököt a demokratikus fékek és ellensúlyok kiiktatásával vádolták, most pontosan effélét várnak Biden elnöktől. Korábban az alkotmányos rendszert féltették Trump elnök alkotmánybírói kinevezéseitől, ma viszont a konzervatív bírói többség letörése érdekében azt javasolják, hogy bővítsék az alkotmánybíróságot, és az új helyeket liberális bírákkal töltsék fel. Korábban a szenátusi obstrukciót a demokrácia alapintézményének nevezték, most viszont saját többségük biztosítása érdekében eltörölnék.

Minél szélsőségesebb hangnemben beszél egymásról a két párt, annál inkább egzisztenciális ellenségnek tekintik egymást a választók is – teszi hozzá Bauer. Nem vetélytársnak, hanem kölcsönösen életformájuk és a demokrácia esküdt ellenségének. Esszéje végén Bauer megemlíti, hogy a megosztottság mértéke és minősége egyre inkább a francia forradalomra, közelebbről pedig a jakobinus terrort megelőző időszakra emlékezteti.