„A közhiedelemmel ellentétben a mesterséges intelligencia alááshatja az autokratikus rezsimeket: azzal, hogy felerősíti a rezsim ideológiáját, meggyengíti a képességét a valóság felismerésére. A demokratikus országok számára ezért nem a legfontosabb a 21. században, hogy megnyerjék a technológiai versenyt” – olvassuk Henry Farrell, Abraham L Newman és Jeremy Lee Wallace elemzését a Foreign Affairsben.
A liberális demokrácia hívei egy évtizede még biztosra vették, hogy az internetnek hála, beköszönt a globális digitális demokrácia kora. Mára a hurráoptimizmusból sötét pesszimizmus lett, és az internetet a demokráciára fenekedő legfőbb veszélynek tartják. A közkeletű félelmek szerint a demokráciák védtelenek az álhírekkel és a propagandával szemben. Sokan azonban ennél is nagyobb veszélynek tartják a megfigyelőállam kiépülését. A modern technológia révén ugyanis a kormányok egyre kifinomultabb eszközökkel rendelkeznek majd az állampolgárok megfigyelésére és megregulázására. Sokak szerint ezt ki is fogják használni, hiszen csak elnyomással lehet majd kordában tartani a munkanélküliség miatt növekvő elégedetlenséget. Egyes elemzők már egyenesen attól tartanak, hogy a fejlett államok is átveszik a kínai totális megfigyelés rendszerét és felszámolják a demokráciát. És akadnak olyanok is, akik szerint a nyugati demokráciák hanyatlását hozza el, hogy elveszítik vezető technológiai szerepüket a világban.
Farrell, Newman és Wallace szerint a veszélyek valósak, ám a technológiai fejlődés mégis sokkal nagyobb kihívást jelent a diktatórikus rezsimeknek, mint a demokráciáknak. Az internet és a mesterséges intelligencia valóban lehetővé teszi az állampolgárok megfigyelését, és ezt a demokratikus kormányok politikájuk korrekciójára használhatják. A választók preferenciáinak és véleményének ismerete lehetővé teszi a kormány számára, hogy az elvárásokhoz igazítsa politikáját. A nem demokratikus rezsimek viszont elnyomják a kritikus hangokat. Az állampolgárok félnyilvánosan sem merik elmondani véleményüket, így viszont a hatalmon lévők a legmodernebb megfigyelési eszközökkel sem ismerhetik meg a közhangulatot. Az elnyomásban élő polgárok ugyanis nyilvánosan akkor is támogatják vezetőiket, ha nem értenek velük egyet. Az autoriter rezsimek nem a valós közhangulatot ismerik meg, hanem a népre kényszerített saját propagandájuk visszhangját. Minél inkább működik az elnyomás, a cenzúra és a propaganda, annál kevésbé ismerhetik az elnyomók a nép valós érzéseit. Ez megerősíti őket abban a tévhitben, hogy jó úton járnak, és semmin sem kell változtatniuk. Ezt az illúziót tovább erősíti, hogy a rendszer alacsonyabb szintű fenntartói is igyekeznek sikeresnek beállítani saját működésüket, hiszen az elégedetlenségért őket tennék felelőssé a fent lévők. Farrell, Newman és Wallace utalnak rá, hogy nagyrészt az így létrejövő vaksággal magyarázható a totalitárius rezsimek katasztrofális következményekkel járó megalomán terveinek (például a kommunista kolhozosításnak) csúfos kudarca.
Persze az elnyomás segítségével ideig-óráig ezek a rendszerek is hatalmon maradhatnak, de csak addig, amíg az elhallgatott elégedetlenség nem robbantja fel az egész berendezkedést. A szerzők utalnak rá, hogy a nem demokratikus rendszerekben ritkán szerveződik tüntetés, ám ha igen, akkor annak általában súlyos következményei vannak. Az elnyomás és az önkorrekcióra való képtelenség elegye rövid távon erősíti a stabilitást, hosszú távon azonban aláássa.
Mindebből pedig az következik, hogy a demokráciák globális vezető szerepét akkor sem fenyegeti veszély, ha a nem demokratikus államok – elsősorban Kína – technológiai fölényre tesznek szert. Hiszen minél inkább képesek az autokráciák elfojtani a kritikát, annál gyorsabban robognak a végzetük felé.