„Nem ez lesz az első alkotmányos reformterv, amely zátonyra fut” – olvassuk a Corriere della Serában régi ismerősünktől, Angelo Panebianco politológustól.

Az ezredforduló óta két alkotmánymódosító népszavazás is lezajlott, de mindkét tervezet elbukott. Panebianco szerint Olaszországban egyszerűen többségben vannak azok, akik nem akarnak nagyobb hatalmat adni a miniszterelnöknek, és ugyanők még kevésbé támogatnák egy olyan köztársasági elnök gondolatát, akit közvetlen szavazással választanának a polgárok, és aki egyben a végrehajtó hatalom feje is lenne.

Panebianco siet leszögezni, hogy nem azon múlik a dolog, parlamenti vagy elnöki-e a köztársaság. Hanem hogy mekkora mozgástere van a végrehajtó hatalom vezetőjének. Ő maga egyáltalán nem híve Giorgia Meloninak, aki a háromtagú középjobb szövetség legnépszerűbb pártjának vezetőjeként joggal aspirál a miniszterelnök posztjára a szeptember 25-ei választások után. De ha történetesen a várható nagy gazdasági nehézségek tudatában másra, például gazdasági szakértőre testálná is a miniszterelnökséget, döntő befolyása lesz a kormány politikájára. Akkora azonban semmiképp, hogy elnöki köztársaságot tudjon létrehozni.

Ennél kevesebb sem szokott sikerülni, éspedig Panebianco szerint azért nem, mert van az olasz alkotmányos berendezkedésnek egy születési hibája: ódzkodik az erős miniszterelnöki hatalomtól. A fasizmus húsz éve után ez érthető is volt, manapság azonban indokolatlanul minősítenek valósággal puccsistának mindenkit, aki szerint erősebb végrehajtó hatalomra lenne szükség. A hidegháború idején a sűrű kormányváltások dacára is volt stabilitás a rendszerben, mégpedig két okból. Volt egy hegemón párt, amely mindig vezető ereje volt az egymást követő kormányoknak: a Kereszténydemokrata Párt. Továbbá a szovjet fenyegetés és az ideológiai szembenállás összekovácsolta az antikommunista pártokat. Ma egyik feltétel sem áll fent, emiatt a kormányok egymással laza szövetséget alkotó pártok támogatásától függenek. Ezt úgy próbálják orvosolni, hogy egyre gyakrabban törvényerejű rendeleteket alkotnak, ezeket pedig gyorsított eljárásban kell megtárgyalni, ráadásul a kormány ilyenkor mindig bizalmi szavazást kér. Érdekes módon a nagy milánói lap másik szerzője, Sabino Cassese egykori alkotmánybíró ezt visszaélésnek tartja, és úgy véli, hogy e zsarolással a kormányok súlyosan csorbítják a parlament jogait. Abban azonban ő is egyetért Panebiancóval, hogy különféle állami intézmények és érdekcsoportok nyomására a képviselők utólag területi vagy ágazati kivételeket iktatnak e jogszabályokba, s ezzel elveszik a rendelkezések élét.

Mi lehetne a megoldás? Az elnöki köztársaságra semmi esély, de ha lenne is, annak is megvan a hátulütője. Mint a Metazinban már szó volt róla, az Egyesült Államok az egyetlen olyan ország, ahol nem lett még soha katasztrófa a két egyenlő, egyaránt közvetlen választói legitimitással felruházott hatalom, a törvényhozói és a végrehajtói konfliktusából. Latin-Amerikában évtizedeken át egymást követték a katonai államcsínyek, miután e konfliktus újból és újból megbénította az állam működését. Az elnöki köztársaságnál kevésbé radikális lépés lenne, ha megerősítenék a miniszterelnök pozícióját. Például úgy, hogy német mintára csak akkor lehetne bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatni, ha egyúttal az utódját is megválasztják. Eddig azonban minden ehhez csak közelítő javaslatot azonnal a fasizmus előszobájának minősítettek. Nemcsak Meloni kapta meg ezt a minősítést, hanem előzőleg Matteo Renzi, a középbal volt miniszterelnöke is, 2016-ban. Márpedig a két feltétel, amely a kilencvenes évekig mindennek ellenére szavatolta a politikai stabilitást, ma nem áll fenn. Ezért aztán Panebianco hányódó tutajhoz hasonlítja Olaszországot. Mert az érdekcsoportok, amelyek a kormány gyengeségét kihasználva érvényesítik szándékaikat, ráadásul nem is vonhatók felelősségre. A politikusok vannak kitéve közmegvetésnek, amiért az állam tehetetlen. Érdekük lenne tehát megerősíteni a végrehajtó hatalmat. Csakhogy az ideológiai tusakodással vannak elfoglalva.