„Az egyetemek ma a jelölt rasszát is figyelembe vehetik a kérelem elbírálásakor, és ennek az igazságosság jegyében így is kell maradnia” – érvel a Newsweek hasábjain Mitchell F. Crusto jogászprofesszor, akit 1971-ben vettek fel a Yale-re, mint írja, fekete bőrű létére, mert akkor vezették be a pozitív diszkriminációt. Enélkül fekete bőrűek tömegei nem kaptak volna esélyt arra, hogy bizonyítsák rátermettségüket. Crusto professzor úgy látja, hogy a pozitív diszkrimináció igazságtétel egy bűnös múlt miatt hátrányt szenvedőknek. Egyben piaci igényt is kielégít, mert a fekete bőrű diplomások iránt nagy a kereslet. Crusto elvárja a Legfelsőbb Bíróságtól, hogy pozitív üzenetet küldjön a fekete bőrű amerikaiaknak, s tudassa velük, hogy „életük számít” az elit egyetemeken.

Egészen másként látja a dolgot a City Journal hasábjain Heather MacDonald. Azt azonban ő is elismeri, hogy a Legfelsőbb Bíróság 1978-ban törvényesítette a sokszínűség elvét, amelyre hivatkozva az egyetemek módosíthatják a vizsgán elért pontszámok alapján megállapított felvételi sorrendet. Ő igazságtalannak tartja, hogy például a Harvardon a fekete bőrű jelentkezőknek több mint háromszor akkora esélyük van a felvételre, mint a velük megegyező eredményt elérő fehéreknek. Az ázsiaiakat még inkább sújtja a kivételezés, ők a fehéreknél is 16 százalékkal kisebb eséllyel pályázhatnak felvételre. A Harvard 2013-ban közzétett megállapítása szerint, ha nem válogatnának származás szerint, akkor a felvettek 43 százaléka ázsiai lenne. Ennél valamivel kevesebb lenne a fehér bőrű, és a feketék egy százalékot sem tennének ki a felvettek közül (most pedig valamivel 10 százalék fölött van az arányuk). A bőrszín szerinti megkülönböztetés látszólag orvosolja a kétségtelen társadalmi egyenlőtlenséget, csakhogy így igen eltérő felkészültségű diákok kerülnek be az egyetemre, és a fekete bőrűek körében magas a kibukók aránya. A társadalom csaknem háromnegyede ellenzi ezt az eljárást, az egyetemi professzoriátus körében azonban ez az elfogadott magatartás.

Márpedig a Legfelsőbb Bíróság konzervatív többsége alighanem alkotmányellenesnek fogja minősíteni a felvételizők rassz szerinti megítélését. Mint Megan McArdle felidézi a Washington Postban, a konzervatív bírák legliberálisabbika, John Roberts már tizenöt évvel ezelőtt is azon az állásponton volt, hogy „ha ellenezzük a rassz szerinti diszkriminációt, akkor a legegyszerűbb nem diszkriminálni rassz szerint”. Ezzel különben maga McArdle is egyetért. Belátja, hogy a pozitív diszkrimináció minden szembeszökő tökéletlensége ellenére sem volt rossz rendszer, amíg csak arról volt szó, hogy a túlnyomó fehér többség igyekszik valamennyire csökkenteni a múltból örökölt igazságtalanságokon. Azóta a tömeges bevándorlás új helyzetet teremtett, az ázsiaiakra például nehéz lenne ráfogni, hogy a jobb felvételi eredményeik a rabszolgaság idejéből örökölt kedvezőbb kiinduló helyzet következményei. Különben is: az amerikai fiataloktól elvárható lenne, hogy engedjenek előre olyan fekete bőrűeket, akiknek kicsit rosszabb a vizsgaeredményük. Az is elvárható lenne, hogy engedjék előre azokat az ázsiai származásúakat, akik jobb vizsgaeredményt mutatnak fel. Mindkettő azonban nem várható el tőlük egyszerre.

McArdle jogilag és lélektanilag egyaránt egyértelműnek látja hát a helyzetet: a bőrszín szerinti diszkrimináció nem maradhat fenn. Kérdés, mi lenne, ha hirtelen egy százalék alá esne a felvettek között a fekete bőrűek aránya. A fekete bőrű Crusto professzor bevezetőben idézett szavai, hogy tudniillik a „fekete diákok élete számít”, ebbe a jövőbe enged bepillantást, hiszen nem véletlenül cseng egybe a radikális Black Lives Matter (a Fekete Életek /is/Számítanak) mozgalom nevével.