„Úgy tűnik, hogy az Egyesült Királyság is megadja magát a sokszínűséget kvótákkal előmozdítani óhajtó őrületnek, amely az Egyesült Államokat már fél évszázada megfertőzte. Sokan remélik, hogy a kvóták igazságosabb és toleránsabb társadalomhoz vezetnek. A valóság azonban egészen más” – írja Coleman Hughes a konzervatív liberális Spectator magazinban.
A cikk apropója a faji és a nemi kvóták körül fellángolt brit vita. David Lammy munkáspárti honatya „társadalmi apartheid” megvalósításával vádolta a brit elitegyetemeket, mondván, hogy nagyon kevés a fekete hallgatójuk. A vita során a progresszív baloldalon többen drasztikus fellépést követeltek, és faji kvóták bevezetését javasolták, azt remélve, hogy ez nemcsak az etnikai sokszínűséget segíti elő, hanem a „középosztály előjogainak eltörlését”, vagyis a szegények felzárkóztatását is.
Hasonlóan parázs vitát váltott ki a Random House kiadó programja, amely a fiatal tehetségek felkarolását célozta, mégpedig abban a reményben, hogy a kiadó szerzőinek és munkatársainak összetétele „2025-re társadalmi mobilitás, etnikai hovatartozás, nem, fogyatékosság és szexuális beállítottság dolgában egyaránt tükrözni fogja az Egyesült Királyság társadalmának szerkezetét”.
Hughes óva inti a briteket a sokszínűség intézményesítésétől. Szerinte ugyanis az amerikai gyakorlat arra világít rá, hogy az etnikai kvóták, sőt, a pozitív diszkrimináció finomabb változatai is károsak. Hughes felidézi a Harvard Egyetemen tavaly kirobbant botrányt. Egy elutasított ázsiai származású fiatal beperelte az egyetemet, miután kiderült, hogy a legmagasabb pontszámokat rendre az ázsiai származású felvételizőknek kell elérniük a sikeres felvételihez. Mint a New York Times oknyomozó riportja kimutatta, a Harvard felvételijén az ázsiai jelentkezőket rendre lepontozzák a szubjektív – a személyiségre vonatkozó – értékeléseknél (az egyetem a botrány kirobbanása után nem változtatott gyakorlatán, viszont megtiltotta hivatali alkalmazottainak, hogy kiadják a felvételin alkalmazott pozitív diszkriminációra vonatkozó adatokat). A sokszínűség érdekében alkalmazott egyetemi pozitív diszkrimináció leginkább az ázsiai amerikaiakat sújtja. A helyzet olyan súlyos, hogy az ázsiai jelentkezők közül sokan inkább megpróbálják letagadni származásukat.
Hughes szerint a pozitív diszkrimináció gyakorlata rasszista. Akármilyen jó szándék vezeti is, faji alapon osztogat előnyöket és ró ki hátrányokat. Ráadásul a hátrányos helyzetű kisebbségek jelentős része maga is elutasítja a pozitív diszkriminációt. Egy 2016-os felmérés szerint az amerikai feketék 57 százaléka nem akar semmilyen intézményesített faji előnyt (igaz, 2001-ben még magasabb, 86 százalék volt azon feketék aránya, akik kizárólag az érdemet vették volna figyelembe). A pozitív diszkrimináció egyes értelmezések szerint egyszerű gyámkodás, amely a feketék alacsonyabb rendűségét sugallja.
A pozitív diszkriminációnak az az üzenete, hogy a hátrányos helyzetű csoportoknak kevésbé kell iparkodniuk – véli Hughes. Statisztikai adatokkal szemlélteti, hogy a feketék az átlagnál magasabb arányban szakítják félbe egyetemi tanulmányaikat. Hozzáteszi, hogy az etnikai pozitív diszkrimináció gyakran nem a valóban rászorulókat, hanem a kisebbségi elitet, a tehetős és magasabban képzett egyéneket segíti.
Hughes mindennek fényében úgy véli, hogy a pozitív diszkrimináció egyetlen előnye, hogy enyhíti a társadalmi előjogai miatt lelkifurdalásos haladó elit rossz érzését. A hátrányos kisebbségek számára viszont többet használna a színvak megközelítés.