„Phillip Staab a Fridays for Future nemzedékét tanulmányozta. És igencsak nyugtalanító következtetésre jutott” – olvassuk a Süddeutsche Zeitungban Meredith Haaf publicista recenzióját Phillip Staab szociológus Alkalmazkodás – a jövő társadalmának vezérelve című könyvéről.
Staab vizsgálódásának kiindulópontjául a Shell immár kerek hetven éve zajló idősoros német ifjúsági közvélemény-kutatása szolgál. A felmérés adatai szerint a fiatalok egészen a nyolcvanas évekig nem sokat a jövőtől, illetve a hidegháborús nemzedékek csak azt remélték, hogy a világ elkerüli a katasztrófát. A berlini fal leomlását követő másfél évtizedet pragmatikus optimizmus jellemezte: a fiatalok abban bíztak, hogy életük egyre jobb lesz majd. 2015-től azonban egyre borúsabb a fiatalok jövőképe: mind aggasztóbbnak tartják a globális felmelegedést. Nemzedékük szemléletét leginkább az ökológiai válságtól való félelem, majd a koronavírus-járvány alakította (és vélhetőleg az ukrajnai háború formálja tovább). Nem véletlen, hogy pesszimisták és nincs pozitív jövőképük: a kor legfontosabb kérdésének azt tartják, hogyan lehet túlélni. Míg az előző korosztályt, a rendszerváltások korának nemzedékét a közös történelmi élmény kötötte össze, a mai fiatalokat a közös félelem jellemzi. Fejlődésbe vetett hit és jobb jövő reménye híján legfőbb céljuk a veszélyes kihívásokhoz való alkalmazkodás – írja Haaf.
De milyen lesz az a társadalom, amelynek tagjai egzisztenciális fenyegetettségben és bizonytalanságban élnek, és nem reménykednek sem fejlődésben, sem növekedésben? Staab ezt a kérdést a koronavírus-járvány frontvonalában harcoló orvosokkal, pedagógusokkal, rendőrökkel és logisztikai dolgozókkal készített interjúk segítségével próbálja megválaszolni. Az interjúk tanulsága: a válság teremtette rendkívüli helyzetben edződött emberek általában elégedetlenek a demokratikus intézményrendszer működésével. A hagyományos demokratikus döntéshozást ugyanis hosszadalmas pepecselésnek tartják, amely lassítja a hatékony válságkezelő intézkedések bevezetését. Mire a demokráciában lezárul a diagnózisról és a szükséges kezelésről folytatott vita, a beteg meghal. Általában azt is hozzáteszik, hogy a demokrácia túl nagy teret ad a részérdekek érvényesítésének, ami viszont gyakran a közérdek rovására megy: minél több egyén és csoport különleges szempontját kell figyelembe venni, annál kevésbé lesz hatékony a válságkezelés. Mint a könyv egy másik recenzense kifejti, a válságkezelésben érintettek leginkább valamilyen depolitizált technokrata döntéshozatalt részesítenének előnyben.
Haaf nem rejti véka alá, hogy igencsak aggasztónak tartja Staab megállapításait. Szemben az optimistákkal, akik azt remélik, hogy az emberiség létét fenyegető kockázatok kikényszerítik a nemzetközi együttműködést és a globális demokráciát, Haaf attól tart, hogy ennek éppen az ellenkezője fog történni. Ha a fiatalok kiábrándulnak a demokrácia intézményeiből, akkor a túléléssel kapcsolatos egzisztenciális félelem az antidemokratikus megoldások támogatottságát fogja erősíteni.
A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a rettegő és radikális változásokat követelő klímaaktivistákkal szembeni fellépést sürgetők is egyre radikálisabb megoldásokat szorgalmaznak. A bajorországi keresztényszocialista CSU politikusai a több, mint harminc ember életét kioltó Vörös Hadsereg Frakció szélsőbaloldali terrorszervezethez hasonlították a klímaaktivistákat, és a demokratikus rend védelmében kezdeményezték az úttorlaszokat emelő fiatalok preventív őrizetbevételét. Az ötlet ellenzői azt vetik ellen, hogy az ilyen aránytévesztő javaslatok csak az indulatokat szítják, és még a megelőzni óhajtott bajnál is nagyobb veszélyt jelentenek a demokráciára.