„Tegnap az iskola tett embereket franciává. Ma ott verik szét Franciaországot” – írja a Le Figaróban Vincent Trémolet de Villers.
A Metazinban is többször volt szó arról, hogy a huszadik század közepe óta tartó muszlim bevándorlás más, mint a korábbiak. Régebben a kelet- és dél-európai bevándorlók franciává akartak válni, és nem éltek hosszasan különálló közösségekben. A társadalom ma is elvárná az elmúlt évtizedekben érkezőktől, hogy asszimilálódjanak, de sokan nem képesek rá, külön lakónegyedekbe tömörülnek, kirekesztettnek érzik magukat, és dacosan vállalják különálló identitásukat, amit nem is igen tudnak másként megfogalmazni, mint hogy muszlimok.
Legutóbb egy kisváros aprócska ügyei hívták fel a figyelmet a különálló muzulmán közösségek jelenségére. A Párizs központjától 15 kilométerre északra fekvő, negyvenötezres Stains város tanácsa utcát nevezett el Mohamed próféta első feleségéről. A testületben egytől egyig arab vezeték- és keresztnevű tagok foglalnak helyet. A ma már csekély tagsággal rendelkező szélsőjobboldali Action Française szervezet tizenöt tagja egy szombati napon bement a polgármesteri hivatalba, ott mintegy tíz percen át tiltakozott, majd kivonult. A Le Monde erről címben úgy fogalmazott, hogy a szélsőjobboldal célba vette a kisváros polgármesteri hivatalát, majd idézi a polgármestert, aki szerint fasiszta veszély van Franciaországban. A polgármester az Engedetlen Franciaország nevű radikális baloldali párt tagja, hivatalában palesztin zászlót tart a háta mögött (franciát nem), elvtársának nevezi azt a Houria Buteldját, aki a lelki dekolonizáció nevében ellenzi a bevándorlók és az európaiak vegyes házasságát, nem használja a többes szám első személyt, ha fehérekről is szó van, „mert nem méltók rá”, és A fehérek, a zsidók és mi című könyvében arra szólítja fel a bevándorló nőket, hogy ne tegyenek feljelentést, ha fekete bőrű férfi erőszakolja meg őket, mert ezt kívánja a gyarmati örökségtől való megszabadulás.
Az ősszel számos francia iskola előtt heves tüntetések zajlottak, amiért ezek az állami tanintézmények megtiltották egyes muszlim öltözékek viselését. Az egyik a nők hosszú, egész testet befedő ruhája, az abaya, a másik a qamis, a férfiak nyakig gombolt, bokáig érő ingruhája. Ezek természetesen nem a szó szoros értelmében vett muszlim öltözékek, hanem hagyományos közel-keleti ruhadarabok, de a bevándorló családok egy része ezzel gyermekük muszlim identitását kívánja kifejezésre juttatni. Mármost 2004-ben törvény tiltotta meg a vallási hovatartozást jelző jelképek viselését az állami tanintézményekben.
A ruhaháború csak egy újabb fejezet az iskolákban zajló muszlim identitásharcban. Tanárokat súlyos fenyegetések érnek, amiért megkövetelik a diáklányoktól, hogy vegyék le a szintén vallási hovatartozásuk kifejezésére viselt kendőt. A szakiskolákban pedig – jelenti a Le Figaro – általában beletörődtek a muszlim tanulók engedetlenségébe. A minisztérium körlevélben figyelmezteti az iskolákat arra, hogy amikor a szülők azzal veszik védelmükbe a vitatott viseleteket, hogy pusztán kulturális, nem vallási jelentést tulajdonítanak nekik, ez gyakran csak a vallásos mondanivalót hivatott palástolni.
Két éve egy fiatal csecsen bevándorló megölte, majd lefejezte Samuel Paty tanárt. Az évforduló napjaiban egy távoli városban oktató kollégáját névtelen levélben mocskos zsidónak nevezték, és megfenyegették, hogy „megsamuelpatyzzák”. Nem elszigetelt jelenségről van szó. Mint a Metazin már megemlítette, állami iskolák bizonyos körzetekben nem mernek zsidó tanulót felvenni, mert nem tudják szavatolni a biztonságát.
A bevezetőben idézett Trémolet de Villers úgy gondolja, hogy „az állam fejében” zűrzavar van, és ez nem könnyíti meg az iskolák helyzetét. Hogyan tudnának fellépni a vallási viseletekkel szemben, amikor közben az állam azt is elvárná tőlük, hogy ha a gyermekek nemet akarnak váltani, annak a kívánságnak viszont engedjenek? Az iskolai konfliktusok csak a rendezetlen, tömeges és szüntelen bevándorlás általános problémáját tükrözik. Azt tudniillik, hogy „az állam a jövevényeknek még az integrálásáról is lemondott, az asszimilációjukról már nem is szólva”.