„Mára világos, hogy hibáztak a német múzeumok, amikor sietve visszaadták a szobrokat” – kommentálja a Frankfurter Allgemeine Zeitungban Brigitta Hauser-Schäublin néprajzkutató a benini bronz szobrok történetének újabb fordulatát.
Mint arról a Metazin is beszámolt, hosszú éveken át tartó vitákat és egyeztetéseket követően német múzeumok (más országokhoz hasonlóan) 1130 olyan műkincset adtak vissza Nigériának, amely a mai Nigéria területén található egykori Benini Királyságból származott. A több ezer bronzszobrot és domborművet egy brit megtorló hadművelet során hurcolták el a 19. század végén, és egyes darabjai számos ország múzeumaiba kerültek. A visszaszolgáltatott bronzszobrokat a Benin Cityben található Nyugat-Afrikai Művészet Edo Múzeumában állították volna ki. Csakhogy a leköszönő nigériai elnök március végén a Benini Obára, vagyis uralkodóra ruházta a műtárgyak tulajdonjogát. A szobrok így magántulajdonba kerültek, és az uralkodó dönthet róla, hogy kiállítja-e avagy inkább a palotájában helyezi el őket.
Hauser-Schäublin szerint teljesen világos, hogy a visszaadott műtárgyak nem a nigériai népet, hanem a benini uralkodóházat gazdagítják. Ez különösen visszás, hiszen az egykori Benini Királyság uralkodói igen véreskezű zsarnokok hírében álltak, míg a brit gyarmatosítók el nem űzték őket (addig az emberáldozat is gyakori szokás volt az országban). Egyebek között hasznot húztak a rabszolgakereskedelemből, sőt, a visszaadott bronzok egy részét a rabszolgákért kapott ékszerekből öntötték (amerikai és brit múzeumok erre hivatkozva tagadták meg a szobrok visszaadását).
Jörg Häntzschel, a Süddeutsche Zeitung művészeti rovatának publicistája vitába száll Hauser-Schäublinnal: a jog az jog – írja –, a szobrok akkor is a benini királyt illetik meg, ha ősei hasznot húztak a rabszolgakereskedelemből. A német múzeumok visszaadták, ami nem illette meg őket, a többi Nigéria dolga. Häntzschel szakértőket idézve megjegyzi, hogy a királyi családnál nagyobb biztonságban lesznek a kincsek, mivel a kormány jó eséllyel eladta volna őket európai és amerikai múzeumoknak. Cikke végén óvatosan arra is utal, hogy a visszaadott műtárgyak sorsa feletti gyámkodás a gyarmatosító mentalitással rokon.
Hasonló szellemben nyilatkozott Erhard Grundl, a Zöldek parlamenti képviselője, aki szerint ha Németország szabhatná meg, hogy mit tesz Nigéria a szobrokkal, az a gyarmatosítás folytatása lenne más eszközökkel. Kissé árnyaltabban fogalmaz Ijoma Mangold, a Zeit kritikusa, aki szerint a dekolonizáció paradox helyzetet idéz elő: a restitúció olyan jogok és értékek alapján történik, amelyeket az egykori gyarmati kultúrák nem feltétlenül ismernek el. De, hacsak nem akarunk ismét gyarmatosítani, ezzel együtt kell élnünk – véli Mangold.
A másik felet aligha győzik meg ezek az érvek. Harry Nutt a Berliner Zeitungban szerint az eset arra világít rá, hogy a történelmi jóvátétel lehetetlen vállalkozás. A múlt, ahová a jóvátétel szimbolikusan visszatérne, egyáltalán nem idill, azok, akiktől a műkincseket eltulajdonították, a lopásnál is sokkal szörnyűbb bűnöket követtek el. A visszaszolgáltatás nyomán az egykori királyok elnyomókból áldozatokká válnak. A restitúció lényegében felmenti őket az emberkereskedelemben való tevékeny részvételük és egyéb embertelen bűneik felelőssége alól.