„Ukrajna és támogatói elsöprő győzelemben és a Putyin-rezsim bukásában reménykednek. De ha Oroszországban káosz uralkodik el és az ország elszigetelődik, akkor a háború lezárása egyúttal egy újabb háború kirobbanását alapozza meg, mint ahogyan az első világháború végén történt ” – olvassuk a Foreign Affairs hasábjain. Az esszé szerzője Margaret MacMillan oxfordi történész, akinek az első világháborút lezáró béketárgyalásokról (már magyarul is olvasható) művét, illetve a háborúk gazdasági és társadalmi katalizátorszerepéről szóló könyvét a Metazin is ismertette.

Az első világháborút és az ukrajnai háborút összevető esszé még a tiszavirágéletű Prigozsin-lázadás előtt született, ám mára talán még aktuálisabbá vált. MacMillan egyebek között rámutat, hogy mindkét konfliktus kirobbanásában nagy szerepe volt a történelmi sérelmeknek és a nacionalista mítoszoknak. Az embereket éveken át zajló propagandával készítették fel a háborúra. Hasonlóság az is, hogy a háborút kirobbantó hatalmak jelentősen túlértékelték saját erejüket, és ezért villámháborús győzelemben reménykedtek. Nem így lett: az első világháború elképesztő emberveszteséggel járó állóháborúvá merevedett, és ez a veszély Ukrajnában is fennáll. Ahogyan a két háború kirobbanásában, úgy a menetükben sem sok szerepe van a józan észnek és a racionális számításnak.

Az első világháború legfontosabb tanulsága, hogy az győz, aki tovább bírja a hadviselést – írja MacMillan. Oroszországot a fegyverek és lőszerek hiánya, vagy az 1917-eshez hasonló forradalom és polgárháború késztetheti meghátrálásra, míg Ukrajnát a nyugati támogatások és fegyverszállítások elapadása kényszerítheti térdre. MacMillan megjegyzi, hogy minél keményebb békefeltételeket támasztanak a felek, annál valószínűtlenebb a harcok tárgyalásos lezárása. Minél súlyosabb áldozattal jár a békekötés, annál inkább kitartanak a szemben állók.

Előbb-utóbb azonban minden háború véget ér – folytatja MacMillan. Ám a békét talán még nehezebb megnyerni. Az első világháború utáni béke rávilágított, hogy a vesztes fél megbüntetése súlyos következményekkel járhat. Az első világháborút lezáró békeszerződések, a kártérítések és a területi átrendezések szinte ellehetetlenítették a tengelyhatalmakat. Mint több szerző, köztük John Maynard Keynes is rámutatott, a Németországra rótt háborús kártérítés szükségképpen vezetett gazdasági összeomláshoz, ami pedig a méltánytalan békefeltételekkel szembeni elégedetlenséggel együtt előkészítette a náci hatalomátvételt és a második világháborút.

Tartós béke csak akkor lesz, ha Oroszországot veresége esetén nem kényszerítik páriasorba. A második világháború lezárása recepttel szolgálhat – véli MacMillan. Szemben az első világháborúval, 1945 után a győztesek tevékeny részt vállaltak Németország újjáépítésében és elszigetelése helyett mielőbbi nyugati integrációját szorgalmazták.

Szintén a tartós béke lehetőségét vizsgálja Dieter Langewiesche történész a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. A Napóleon vereségét követő és a két világháború utáni békeszerződések összevetéséből azt a következtetést vonja le, hogy azok a békemegállapodások időtállók, amelyek nem bomlasztják fel a meglévő nagyhatalmi rendet. Az első világháború győztesei azért nem voltak képesek hosszú távon garantálni a békét, mert a nemzeti önrendelkezés elvének szelektív alkalmazása teljesen felborította az európai hatalmi egyensúlyt, felszámolta a stabilitást korábban garantáló birodalmakat és helyükbe egymással rivalizáló új, nemzetállami szereplőket léptetett a nemzetközi politika porondjára. Oroszország széthullása alighanem most is hasonló helyzetet teremtene.