„Amíg a többedik generációs bevándorlók tömegei gettókban élnek, újabb és újabb tehetetlen dühkitörésekre számíthatunk” – olvassunk a Le Monde-ban François Dubet szociológustól.

Egy álló héten át Franciaország-szerte minden éjjel autók százait buszok tucatjait, villamosokat gyújtottak fel a tiltakozók, középületeket támadtak meg, miután egy algériai származású fiatalembert agyonlőtt egy rendőr, amikor igazoltatni akarta őt egy lengyel rendszámú Mercedes volánja mögött, ő azonban először továbbhajtott, majd mikor egy dugóban megállt és a rendőrök utolérték, egyelőre tisztázatlan körülmények között ismét a gázra lépett. Az ehhez hasonló esetek nyomán a rendőrséget azonnal a rasszizmussal szokták vádolni, és radikális baloldaliak, valamint többedik generációs bevándorló fiatalok gyújtogatásokba és fosztogatásba torkolló tiltakozásba kezdenek. Mint a Metazin már tizenhét évvel ezelőtt is beszámolt róla, az elemzők ilyenkor mindig diadalittasan jelentik be, hogy nekik volt igazuk. Mindegyiküknek, akkor is, ha egymással ellentétes álláspontot képviselnek.

François Dubet is számtalanszor leírta már, hogy a külvárosi házgyári lakótelepek lakói úgy érzik, származásuk, kultúrájuk vagy vallásuk miatt kirekeszti őket a társadalom. Pedig sok lakótelepen felújították a házakat, a legrémesebb épületek helyére újakat húztak fel, új iskolákat nyitottak, játszótereket építettek, új buszjáratokat indítottak. A tárgyi feltételek javultak tehát, de az emberek sorsára már kevesebb figyelem jutott. Ha némelyik család kiverekszi magát e lakótelepekről, azonnal még távolabbi országokból származó, még szegényebb bevándorlok költöznek a helyére, vagyis a gettósodás végtelen körét sohasem sikerül megtörni. Dubet professzor természetesnek tartja, hogy a helyzetüket kilátástalannak látó lakótelepi fiatalok elkeseredett dühvel reagálnak, törnek-zúznak, ha valamelyikük konfliktusba keveredik a rendőrökkel és életét veszti. Azt tekinti bajnak, hogy ez a düh nem tud politikai cselekvéssé alakulni, és emiatt nincs pozitív perspektívája. Régen a baloldal és a szakszervezetek tudtak politikai keretet adni az elnyomottak elkeseredésének. Ma ez hiányzik, és Dubet (a szólásmondást némileg kiforgatva) attól tart, hogy „a szélsőjobb kaparja ki magának a gesztenyét a tűzből”.

Jean-Loup Bonnamy filozófus a Le Figaro hasábjain ezzel szemben azt fejtegeti, hogy az államnak határozottan korlátoznia kellene a bevándorlást, különben sohasem fog megbirkózni a külvárosi gettók problémájával. Ez persze nem elég, de enélkül minden erőfeszítés reménytelen, hiszen az újabb bevándorlók, ahogy Dubet is írja, újratermelik a gettókat. Már a tízedik hasonló értelmetlen lázongás zajlott le jó négy évtized alatt, és Bonamy biztos benne, hogy az állam ezúttal sem vonja le a történtekből a szükséges következtetéseket. Már 2005-ben meg kellett volna tiltani, hogy újabb képzetlen tömegek érkezzenek Franciaországba, és akkor lett volna esély rá, hogy az ott születettek integrálásával foglalkozzanak, és fokozatosan felszámolják a gettókat. Így azonban az iskolákban nem lett jobb a helyzet, a munkaerőpiaci lehetőségek sem javutak, lakáshoz jutni sem lett könnyebb, egyszóval minden maradt a régiben. A filozófus szerint nem az a kérdés, miért lobban fel időnként a pusztító lázadás, hanem hogy „mi miért nem vagyunk képesek megbirkózni egy negyven éve jól ismert problémával”. Az állam minden ilyen lázadás után jól kiszámíthatóan elkölt néhány milliárdot a gettókra, s ezzel egy időre megvásárolja a társadalmi békét. Aztán minden kezdődik elölről.