„A fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték” – idézi Francesco Verderami a Corriere della Serában Stefano Patuanellit, a baloldali Öt Csillag Mozgalom szenátusi frakcióvezetőjét, egy tévéműsor felvétele előtti beszélgetésben, pártjának álláspontjával szakítva szükségesnek mondotta, hogy a pártokat ne magánadományokból, hanem közpénzből tartsák fenn. Patuanelli részletesen kifejtette, hogy a pártokat a magánpénzekre bízni olyan, mintha bevezetnék a vagyoni cenzust, és csak a gazdagok szavazhatnának.

1993-ban, a nagy politikai korrupciós vádemelések és perek idején népszavazás tiltotta meg a pártok állami finanszírozását, a szavazók 95 százalékának támogatásával. 2013-ban aztán az akkori baloldali kormány megszüntette a választási kampányköltségek állami finanszírozását is. Előzőleg a Metazinban is olvasható volt, hogy a pártok a valós költségek többszörösét kapták meg ezen a címen, és megesett, hogy a bennfentesek a pénz jelentős részét magáncélokra fordították. A pártok parlamenti munkáját azonban továbbra is finanszírozza az állam. Továbbá, az állampolgárok jövedelemadójuk 2 ezrelékét kedvenc pártjuknak utalhatják át, igaz, ebből alig csurran-cseppen valami. És persze ott vannak a magánadományok is, de hisz éppen ez a baj. Christian Meier a Faro di Romában azt írja, hogy ez a rendszer magánérdekeknek szolgáltatja ki a pártokat, és még belső demokráciájukat is csorbítja, mert a párttisztségekre azoknak van a legjobb esélyük, akik pénzzel tudják támogatni a pártot. A Demokrata Pártban egyébként ötvenezer eurót kérnek az olyan jelölttől, akinek sikerül bejutnia a parlamentbe. Most, hogy vége a Berlusconi-korszaknak – folytatódik Meier érvelése – amikor is a milliárdos vállalkozó magánvagyonából pártot épített fel, majd annak élén miniszterelnök lett, legfőbb ideje olyan pártfinanszírozási törvényt alkotni, amely gondoskodik a pártpénzek felhasználásának ellenőrzéséről, és lehetővé teszi, hogy tehetős és vékonypénzű emberek legalább megközelítőleg egyenlő esélyekkel vehessenek részt a pártok életében és az országos politikában.

Éppenséggel volna is ilyen tartalmú javaslat a szenátus előtt, még tavaly terjesztette be a Demokrata Párt. Ugyanaz a baloldali párt, amely korábban mindkét lépcsőben támogatta az állami pártfinanszírozás megszüntetését. A javaslat visszahozná a választási kampányköltségek állami fedezetét, persze korlátokkal és ellenőrzéssel megfejelve, továbbá korlátozná a magánszemélyektől és vállalatoktól érkező támogatást. Végül pedig a költségvetésből megkettőzné kétezrelékes hozzájárulásokat.

Csakhogy van még, aki emlékszik rá, mi is volt a baj az államilag finanszírozott pártrendszerrel. Marco Travaglio a Fatto Quotidiano hasábjain azt írja Patuanelliről, hogy rendes ember, fizetésének egynegyedét automatikusan átutalja az Öt Csillag Mozgalomnak. Ebben a szellemben azt tartaná elfogadhatónak, ha az állam 25 százalékkal csökkentené a képviselők és a szenátorok fizetését, és az így megtakarított pénzt a pártok kapnák meg. De hogy az eddig is egyre növelt törvényhozói juttatások mellé további állami támogatást adjanak a pártoknak, azt szemérmetlen ötletnek tartja. Az az összeg már így is választópolgáronként évi 10 eurónyi adónak felel meg. A pártok népszerűségét jól jelzi, hogy a kétezrelékes támogatások ennek alig harmincadrészét teszik ki. Viszont a gazdagok jelentős összegeket adnak a pártoknak, habár Travaglio szerint azt szerencsésebb lenne egyszerűen kenőpénznek nevezni. Ha megnövelnék a pártoknak juttatott közpénz összegét, mindenki arra a következtetésre jutna, hogy jobb- és baloldal egyre megy, ha az emberek pénzét lehet költeni. „És ez nem populista demagógia lenne, hanem a meztelen igazság”.

Antonio Conte volt miniszterelnök, az Öt Csillag Mozgalom vezetője nem is támogatja az állami pártfinanszírozás ötletét. Lelkiismeretlenségnek tartaná, ha az állam pénzéből többet költenének a pártokra. Miután Contéval megbeszélte a dolgot, Patuanelli már közölte is, hogy amit magánbeszélgetésben mondott a Corriere della Sera újságírójának, egy ideális állapotra vonatkozott, ma pedig nem ilyen időket élünk. Ez a politikai osztály nem érett erre (mármint arra, hogy az állami támogatást lelkiismeretesen használja fel). „Ma nem írnék alá olyan törvényjavaslatot, amely visszaállítaná a pártok állami finanszírozását”.