„A Kína gazdasági összeomlásával kapcsolatos sötét jóslatok sokkal inkább a Nyugatról, mint Kínáról szólnak” – kommentálja a Spiked magazinban Phil Mullan trockistából libertáriussá lett közgazdász a Kína lassulásával és nagyhatalmi befolyásának csökkenésével kapcsolatos jóslatokat.
Kína a mai napig nyögi a Covid-járvány idején elrendelt példátlanul szigorú korlátozások gazdasági következményeit. A GDP növekedési üteme lassult, az eladósodottság példa nélküli ütemben nő, a fiatalok körében olyan magas a munkanélküliség, hogy a kormány felfüggesztette az ezt tükröző adatok publikálását. Megjelent a defláció, visszaesett a fogyasztás és a termelés. A nyugati szankciók és protekcionista intézkedések miatt egyre nagyobb bajban vannak a kínai termelők. Kevesebb működőtőke érkezik az országba, sőt, egyre több kínai cég igyekszik külföldre települni. A mesterségesen felduzzasztott ingatlanszektor permanens válsággal küzd, az eladatlan lakások számát 23-26 millióra teszik. A szintén hitelekből kiépített gyártókapacitások jelentős része kihasználatlan: csak gépkocsiból 10 millióval többet tudnának gyártani, ha lenne rá kereslet. Hasonlóan kihasználatlan a dollárszázmilliárdokból épített vasúthálózat is. Elemzők szerint a hitelek bedőlése a 2008-asnál is nagyobb gazdasági válságot indíthat el.
Az elégedetlenség megfékezése érdekében a pártvezetés erősítené az ideológiai fegyelmet és elkötelezettséget. A tíz éve beígért piaci liberalizáció helyett a kézivezérlést részesíti előnyben, és jelentősen növeli az állami szektor arányát, a technokrata gazdasági vezetőket lojális apparatcsikokra cseréli, akik a pártfegyelmet a gazdasági racionalitás elé helyezik, tovább súlyosbítva ezzel a gazdasági bajokat.
Számos elemző szerint azonban a pártvezetés a kemény kéz politikájával is csak legfeljebb ideig-óráig odázhatja el az összeomlást. Sőt, a központosítás és a józan kritikák elfojtása csak tovább súlyosbítja a bajokat, és mivel önkorrekcióra nincs mód, az elégedetlenség előbb-utóbb robbanni fog, aminek hatására nemcsak a kommunista pártvezetés hatalma, de Kína nagyhatalmi álmai is veszélybe kerülnek, mert leszakad az Egyesült Államoktól és miközben feltörekvő ázsiai és afrikai riválisai egyre erősödnek.
Mullan elismeri, hogy Kína súlyos gazdasági kihívásokkal küzd. Valószínűsíti, hogy a hitelek bedőlése ingatlanpiaci válságot és recessziót idéz majd elő. Ám az ilyesmi minden gyorsan növekvő gazdaságban előfordul, és nem okozza a rendszer összeomlását. Mullan úgy látja, hogy a jelenleg kihasználatlan termelőkapacitás és infrastruktúra megalapozhatja a gazdasági növekedést. Addig is azonban a várakozásoktól elmaradó éves 4-5 százalékos GDP-emelkedés még mindig háromszorosa a fejlett nyugati országokénak. Mindenütt máshol is visszaesett a növekedés üteme, így Kína továbbra is a globális össznövekedés harmadáért felelős, pontosan úgy, mint 2010-ben. Mullan hozzáteszi, hogy Kína a globális össztermelés 29 százalékát adja, ami szintén csökkenti a rendszerszintű válság esélyét. Ráadásul a termelékenység alapja már nem az olcsó munkaerő, hanem a fejlett technológia: az 5G technológiában, akku- és elektormosjármű-gyártásban, illetve megújuló energiában Kína piacvezetőnek számít.
Mullan megjegyzi, hogy a küszöbön álló kínai összeomlással kapcsolatos jóslatok nem is újkeletűek. Tucatnyi idézettel szemlélteti, milyen régóta jósolják nyugati elemzők, hogy a kínai csoda véget ér, és maga alá temeti az egész rezsimet. Az ilyen jóslatok leginkább ideológiailag motivált, vágyvezérelt álmodozásnak tekinthetők – véli Mullan. Ahogyan egykor a kommunista országok és a nyugati radikális baloldal is a kapitalizmus összeomlásának jóslatával próbálta legitimálni magát, szerinte ugyanúgy a mostani nyugati elitek is legnagyobb vetélytársuk bajainak eltúlzásával igyekeznek elterelni a figyelmet a Nyugat problémáiról.