„A közel-keleti fegyveres konfliktus fényében az orosz vezetés joggal gondolhatja, hogy csak ki kell várnia, amíg a nehézségek, amelyeket az ukrajnai háborúval okozott magának, maguktól megoldódnak” – vélekedik Nyikita Szmagin politológus, az Oroszországi Külpolitikai Tanács tagja a Carnegie Alapítvány a Békéért Amerika-központú szervezet honlapján közzétett elemzésében.
A Külpolitikai Tanács az orosz kormány tanácsadó testülete, amelynek Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője is tagja. Valóságos szenzáció tehát, hogy e szervezet egyik tagja az Oroszországban a külföldi befolyás terjesztőjének számító Carnegie Alapítvány honlapján jelentkezik. Írását a háború kitörése után Amszterdamba kivándorolt Moszkovszkoje Vremja is közzétette.
A gázai háború nemzetközi fogadtatása mindenekelőtt arról győzte meg a moszkvai elitet, hogy Putyin elnöknek igaza volt, amikor a nemzetközi kapcsolatok Nyugat-központú rendszerének hanyatlására tette tétjeit. Igaz, az ukrajnai háború kezdetben véget vetett a Nyugat megosztottságának. Ám a gázai fejlemények nyomán a palesztin kérdéssel kapcsolatos ellentétek ismét szembeállították egymással a nyugati szövetség tagjait. Spanyolország azt fontolgatja, hogy egyoldalúan elismeri a palesztin államot, a német kormány viszont Izrael mellett áll. Magyarország szintúgy, Szlovénia viszont inkább palesztinbarát. Izraelt sok bírálat éri nyugati partnerei részéről. Svédországtól Amerikáig sokezres Izrael-ellenes és Izrael-barát tüntetések zajlanak. Biden elnök kormányzatában nő az elégedetlenség, amiért a Fehér Ház nem fordul szembe Izraellel. Mindez arra vall, hogy a Kreml nem alaptalanul reménykedik: a Nyugat nem fog a végtelenségig két háborút támogatni, és ráun Ukrajna véget nem érő segélyezésére.
Annál is inkább, mivel az úgynevezett globális Dél a palesztinok mellett áll, és mivel a Nyugat Izraelt támogatja, Délen kétségek ébrednek a Kijevnek nyújtott nyugati támogatás legitimitása iránt is. Az orosz katonák kegyetlenségeit felpanaszló Nyugat a gázai pusztítás fényében hiteltelenné válik Délen. És ha így a nemzetközi életben az erkölcsi alapokra hivatkozó nyugati külpolitika veszít hiteléből, akkor annál hitelesebbé válik az orosz geopolitika, amely nem elvekre, hanem reálpolitikai érdekekre épít.
Egyben e fejlemények Putyin elnök belpolitikai helyzetét is megerősítik, hiszen azt sugallják, hogy a világpolitika szinte minden orosz erőfeszítés nélkül is kedvezően alakul a Kreml szempontjából. Márpedig egy karizmatikus vezetőnek nemcsak kivételes képességekkel kell rendelkeznie, hanem képesnek kell lennie arra is, hogy meggyőzze beosztottjait különleges szerencséjéről. A semmiből előbukkanó jószerencse így megerősíti az elitben a hitet, hogy „Putyin csillaga” megbízhatóan a zeniten marad, és a gondviselés az orosz elnök mellett áll.
A misztikus logikán kívül racionálisabb érvek is szólnak azonban Putyin elnök politikája mellett. Moszkva nem esélytelenül törekszik a nemzetközi kapcsolatok Nyugat-központú rendszerének szétzilálására. Ma Palesztina és Izrael, holnap talán Kína és Tajvan feszül egymásnak. Éppen ezért nem alaptalan a remény, hogy az Egyesült Államok és Európa nem lesz képes elszigetelni Oroszországot. Vagyis a Kreml jobbal bízhat abban, hogy az ukrajnai invázió miatt Oroszország előtt álló nemzetközi bonyodalmakat képes lesz a régi, bevált módszerrel megoldani: csak ki kell várnia, amíg a dolgok maguktól elrendeződnek.
Ezzel magyarázható, hogy Oroszország teljes passzivitást tanúsít a palesztin-izraeli konfliktusban. Nincs más dolga, mint a kétállami megoldás mellett szólni, és örülni, hogy a fejlemények szinte a Kremlt teszik a válság fő haszonélvezőjévé, és egyben meggyőzik az orosz elitet, hogy Putyin elnök a helyes utat választotta.