„A felső- és a közoktatás tájékozatlan, műveletlen és számtani analfabéta nemzedéket termel, és ez a nemzedék aligha lesz képes betölteni a demokráciában oly nélkülözhetetlen polgárság pozitív szerepét” – kongatja meg a vészharangot az Unherd magazinban Joel Kotkin demográfus. 

Egy hivatalos szövetségi felmérés kimutatta, hogy a nyolcadik osztályosoknak alig több mint negyede tud folyékonyan olvasni, csupán egy ötödük ismeri a matematika alapjait, alig valamivel többnek van némi fogalma a földrajzról, az amerikai történelemről pedig csak minden hetediknek. A diákok intelligenciahányadosa egyre alacsonyabb, még a főiskolások körében is. Kotkin mindezt elsősorban a radikális ideológiáknak tulajdonítja, amelyek a felsőoktatásból kiindulva a közoktatást is elárasztják. A legjobbnak ítélt ötvenegy felsőiskola oktatói között már hat éve is nyolcszor annyi volt a liberális, mint a konzervatív. Egy tavalyi vizsgálatban megkérdezett oktatók hatvan százaléka megvallotta, hogy önzenzúrát alkalmaz, nehogy megsértse az egyetemi adminisztrációt vagy egyes diákokat. Középiskolai szinten demokrata párti államokban megesik, hogy a matematika tananyagban külön fejezetet szentelnek a társadalmi igazságosságnak és a klímaválságnak. A felsőoktatásban is hódítanak a kritikaifajelmélet-kurzusok, és ez alól nem kivételek a gazdasági-üzleti tudományokat oktató karok sem. Odáig jutottunk, hogy a nagyvállalatok nagyjából fele már nem követeli meg az egyetemi diplomát a munkavállalóktól. Egykoron – kesereg Kotkin – az egyetem és a középiskola a felemelkedés lehetőségét nyújtotta a szegényeknek és kulturált állampolgárokat bocsátott ki. Szerinte ehhez csak vadonatúj iskolák, egyetemek létrehozása révén lehet visszatalálni. 

Sergiu Klainerman román származású matematikus egyenesen azt írja ugyanerről a Tablet magazinban, hogy az egyetem butábbá tesz. Gyors ütemben szaporodó rákbetegség terjed ugyanis falaik között, nevezetesen a sokszínűség, méltányosság, befogadás jelentésű, DEI betűszóval jelölt kór. E szépen hangzó szavak a gyakorlatban azt rejtik, hogy nem a teljesítmény, az érdem számít, hanem a bőrszín, a származás. És nem az igazság, hanem a történelmi igazságtétel. A Stanfordon a diákoknak csak 21 százaléka fehér, a Harvardon 34, miközben a fehérek a lakosság 70 százaléka teszik ki, amit Klainerman szerint a sokszínűség dogmatikus alkalmazása okoz. Klainerman kijelenti továbbá, hogy ugyanezen elv vezérli az oktatók kiválasztását is. (A konzervatív matematikus kijelentései jól szemléltetik, hogy a számokkal nemcsak a woke bölcsészek boldogulnak nehezen. A Harvardon ugyanis a leginkább felülreprezentált csoport az ázsiaiké, akik a diákok 30 százalékát teszik ki, míg az afro-amerikaiak mindössze 12 százalékot. A pozitív diszkrimináció korábbi, végül alkotmányellenesnek ítélt gyakorlata nem is a fehéreket, hanem az ázsiaiakat sújtja leginkább. Ami pedig a tanárokat illeti, a Harvardon az oktatók 72 százaléka fehér.)

Klainerman megemlíti, hogy a véleménynyilvánítás szabadságát mérő  rangsorban az első százharminc egyetem között hiába keresnénk a nagyhírű intézményeket. A közülük legszabadabbnak rangsorolt MIT a 138. helyen áll. A Princeton a 189-iken, a többiek pedig az utolsó ötven között találhatók a 248 vizsgált egyetem rangsorában. A híres-neves Harvard, a világ állítólag legjobb egyeteme az utolsó. Márpedig e nagy iskolák adják a jövő elitjét, az ő diplomásaikra vadásznak a nagy állami és magánintézmények. Klainerman szerint toldozgatással nem orvosolható a baj. Valóságos eszmei forradalomra van szükség. Olyan felszabadulásra, amilyet Kelet-Európa élt meg a kommunizmus összeomlásának idején. 

Ők mindketten konzervatívok. Nem úgy régi ismerősünk, Larry Summers, a Harvard hajdani rektora, és Clinton elnök volt pénzügyminisztere. Ő szociáldemokrata lenne Európában. Amerikában liberális. Yasha Mounk politológussal beszélgetve ő is igen lesújtó képet fest a felsőoktatásról, a Persuasion magazin honlapján. Aki az antirasszizmusnak álcázott rasszizmust bírálja, annak nincs könnyű élete a Harvardon – jegyzi meg – és Harvard korántsem kivétel. Máshol is egyre inkább az ideológiai szempontok számítanak, nem a teljesítmény és a kiválóság. Mindnekelőtt a humán szakokon. Ez visszatérés a felvilágosodás előtt idők szemléletéhez, és súlyos kárt okoz a haladó értékeknek, amelyeket ezek az egyetemek elvben képviselnek. Hogy Summers miben látja a kiutat? Hisz benne, hogy amint az Egyesült Államok annyiszor a sajt hibáiból és kudarcaiból tanulva jutott előre, az egyetemek is képesek lesznek megújulni és visszatalálnak egykori önmagukhoz.