„A tüntetések még csak most kezdődnek, ezért korai megjósolni, meddig jutnak a nyári szünet előtt. De a tiltakozásokat ellenzők miatt a diákoknak nehezebb dolguk lesz, mint elődeiknek” – olvassuk a Vox magazinban Nicole Narea eszmefuttatását az palesztin-párti amerikai egyetemi tüntetésekről.
Bárhogyan is alakul az amerikai egyetemi Izrael-ellenes tüntetéshullám, biztos, hogy a 21. század eddig legnagyobb diákmozgalmáról beszélhetünk. Nem meglepő hát, ha egyes véleményvezérek az 1968-as háborúellenes diáktüntetésekkel állítják párhuzamba az eseményeket. Már csak azért is, mert az egyetemeket elfoglaló diákok maguk is a vietnámi háború ellen tiltakozó elődeik taktikáját követik – és közben hasonló hibákat követnek el. Ugyanakkor ideológiai tekintetben sem állnak távol az 1968-as radikális baloldali mozgalmároktól.
Narea elismeri, hogy a mostani tüntetések sok szempontból emlékeztetnek a vietnámi háború elleni mozgalmakra és egyben a dél-afrikai apartheid elleni bojkottmozgalmára is, amely az 1980-as években zajlott le. De azért vannak fontos különbségek is. Narea szerint ugyanis a palesztin-párti diákok sok szempontból radikálisabbak, mint 1968-as elődeik. Az elitegyetemek diákjai ma akár a szólásszabadságot is korlátoznák a velük egyet nem értők elhallgattatása érdekében. Ráadásul a palesztinpárti diákok egy része antiszemita szlogeneket szajkóz, és előfordult, hogy zsidó származású társaikat inzultálták. Narea úgy látja, hogy az egyetemfoglalások ellenére a mostani diáktüntetők békésebbek, mint a vietnámi háború ellen tiltakozók voltak.
Ami azonban a tüntetések jövőjét illeti, az 1968-as mozgalmaknak fontos tanulságai lehetnek – jegyzi meg Narea. Eleinte a vietnámi háború ellen tiltakozások is viszonylag békés voltak. A diákok tömege akkor vált erőszakossá, amikor a karhatalom is erőszakot kezdett alkalmazni. A rendőrök és a nemzeti gárda esetenként brutális fellépése olaj volt a tűzre és tovább radikalizálta a diákokat. Narea ezért aggasztónak tartja, hogy a jobboldalon sokan kemény fellépést szorgalmaznak a diákokkal szemben. Egyes konzervatívok egyenesen azt remélik, hogy a diáklázadás leverésével egyúttal végre felszámolhatják a woke baloldali ideológia egyetemi tűzfészkét. Narea attól tart, hogy a rendőri beavatkozás most is hasonló ellenreakciót válthat ki, mint ötvenöt éve.
Mindebből azonban nem következik, hogy a hatóságok tétlensége jobb stratégia lenne. Charles M. Blow arra emlékeztet a New York Timesban, hogy az egyetemi hallgatók körében nagyon magas az Izrael-kritikus palesztinbarátok aránya (bár a Harvard országos felmérése szerint a fiatalok összességében nem különösebben tartják Amerika szempontjából túl fontosnak a gázai háborút). De mivel a diákokat nem az érdek, hanem a morális meggyőződés fűti, ezért hiú ábránd azt remélni, hogy a szemeszter végén majd hazamennek és véget érnek a tüntetések és egyetemfoglalások – figyelmeztet Blow. Szerinte könnyen elképzelhető, hogy rendőri beavatkozás nélkül országos tömegmegmozdulásokat indíthat el az egyetem falai közül kiszabaduló elégedetlenség.
John Sloan kriminológus-professzor a Conversation hasábjain arra hívja fela figyelmet, hogy éppen 1968 tapasztalataiból okulva, az egyetemek kétharmada saját rendőrséget tart fenn. Ezek azonban többnyire nem bírtak volna el a faladattal, és amikor az egyetemek országszerte a sátortáborok eltávolítása mellett döntöttek, külső rendőri alakulatok is megjelentek. Sok helyütt könnygázt vetettek be, és kisebb összecsapások is voltak, néhányan meg is sebesültek, több mint kétezer embert állítottak elő a hatóságok, de az erőszak egyelőre meg sem közelíti az 1968-as szintet.