Még a pesszimista Hayek sem gondolta volna, hogy az közigazgatás túlburjánzásának társadalmában az emberek nemcsak a találékonyságra, a kreativitásra nem éreznek majd elég késztetést, hanem a párválasztásra, a gyereknemzésre és a templomba járásra sem – olvassuk a Law and Liberty hasábjain Rachel Lu filozófustól.
Nyolcvan évvel azután, hogy Friedrich Hayek megjelentette Út a szolgaságba című művét, a mai konzervatívok tudni sem akarnak róla, vagy inkább nem is tudnak. Hayek kimutatta, hogy az állami beavatkozás árát korántsem csupán a gazdaság fizeti meg. Ha az állam társadalmi szerepet vállal, maga a társadalom is megváltozik. A polgár nem az új utak kutatására, a kiválóságra törekszik majd, hanem azt tanulja meg, hogyan járhat a bürokraták kedvében, hogyan írjon sikerrel kecsegtető pályázatokat. Megtanul színlelni, rájön, hogy a középszer a kifizetődő, és beilleszkedik egy bonyolult patrónusrendszerbe, amely a korruptakat jutalmazza.
„Lefegyverzően hiteles látlelet ez a modern társadalmakról” – állapítja meg Lu. Mindjárt hozzáteszi azonban, hogy a huszonegyedik század problémáit Hayek mégsem tudta előre látni. Kiderült ugyanis, hogy a demokratikus társadalmak intézményrendszere meglepően fel van vértezve a totalitarizmussal szemben. Annál törékenyebb viszont a társadalom szövete. A mai amerikaiaknak nem attól kell tartaniuk, hogy koncentrációs táborba járják őket, hanem hogy magányosan fognak meghalni, és ez a szorongás kiszolgáltat bennünket mindenféle csalóknak és demagógoknak.
Hayek kész volt valamekkora állami beavatkozást elfogadni, például természeti katasztrófák elleni biztosítás vagy minimális szociális háló formájában. Arra nem is gondolt azonban, hogy az állam kiveszi a családok kezéből a családtagokról való gondoskodást. Márpedig Lu szerint a hanyatló születési arányszám, a járványszerűen terjedő magány és a házasságkötések számának csökkenése egyaránt a jóléti társadalom juttatásainak következménye. Amikor a 2008-as pénzügyi válságban az állam kimentette a bankokat, amikor bevezette az Obamacare egészségügyi szolgáltató programot, azt jelezte az embereknek, hogy ő majd megoldja helyettük a problémáikat. Az állam terjeszkedése céltalanul élő magányos polgárokat teremtett, nem véletlenül terjed az ópiáthaszálat.
A folyamat Lu szerint szinte visszafordíthatatlan. Ma már az emberek nemigen tudják elképzeli az életet a jóléti szolgáltatások nélkül. És még kevésbé képzelhető el olyan politikai párt, amely ilyesmit merne a zászlajára tűzni. Ellenkezőleg, állami intervenciók programjai versenyeznek egymással. Hayek e tekintetben pontos megfigyelést hagyott ránk: az állami beavatkozás akkor látszik elkerülhetetlennek, ha valamely társadalmi problémára nem látni megoldást. Idővel meglehet az a megoldás, csakhogy a polgár türelmetlen, és a politikus ezt a türelmetlenséget igyekszik kiszolgálni. Ezzel viszont elejét veszik annak, hogy valaki ösztönzést érezzen a probléma megoldására.
Egyszóval nincs remény az állam kordában tartására? Talán azért mégis van – erősítgeti Lu. A klasszikus liberalizmus volt már többször tetszhalott. Aztán tehetséges emberek, különleges pillanatokban fel tudták éleszteni. Például Ronald Reagan elnöksége alatt a Nobel-díjas Milton Friedman. A híveknek eszerint az a dolga, hogy várják a megfelelő pillanatot, no meg azt a különlegesen tehetséges embert, aki megragadja.