„Miközben Európában előretörnek a bevándorlásellenes nemzeti érzelmek, a labdarúgó Európa-bajnokság a mérsékelt nacionalizmusból ad leckét” – írja Peter Rutland Oroszország-történész és nacionalizmus-szakértő a Conversation magazinban.
A szuverenista jobboldali pártok egyre erősebbek Európa-szerte. Franciaországban a Nemzeti Tömörülés ugyan csak a harmadik legtöbb mandátumot szerezte a parlamenti választás múlt heti második fordulójában, ám így is rekordmagas támogatottsággal büszkélkedhet. Németországban az AfD a választók 17 százalékának szavazatára számíthat, Ausztriában az FPÖ a szeptemberi választások esélyese. A brit választásokon is előretört konzervatívoktól jobbra álló Reform párt, Közép-Kelet Európában pedig már évtizedek óta erős a radikális nemzeti jobboldal.
A történelmi tapasztalatok alapján az általános jobbratolódás és a nacionalizmus visszatérése veszélyes elegyet képezhet a labdarúgással – írja Rutland. A szélsőjobboldali Charles Maurras már az első modern olimpia kapcsán rájött, hogy a nemzetek egymás elleni vetélkedése a sportpályán erősíti a nemzeti öntudatot. Eric Hobsbawm marxista történész úgy fogalmazott a nacionalizmus történetét vizsgáló munkájában, hogy a sport mindennél alkalmasabb az alsóbb, tanulatlan és szegényebb osztályok nacionalista érzelmeinek felkorbácsolására (más marxisták hozzáteszik, hogy mindez persze a tőkés osztály ármánykodása: így akarják megosztani a nemzetközi munkásosztályt és gyengíteni az osztálytudatot). Európában a kilencvenes években rasszista szlogenektől zengtek a stadionok, és nem volt ritka a szélsőjobboldali futballhuligánok erőszakos összecsapása sem.
A német hatóságok most is a legrosszabbra készültek – idézi fel Rutland. Ám csak kisebb incidensek és rendbontások történtek, és alig egy tucatnyi szurkolót tartóztattak le. A játékosok is visszafogták magukat, két esetet kivéve: az albán Daku a szerbeket és az észak-macedónokat sértegette, a török Demiral pedig a szélsőjobboldali Szürke Farkasok szervezet jelét mutatta fel kezével. A szurkolók nemzeti színekbe öltöztek, sőt, a törzsi harci arcfestést is előszeretettel alkalmazták, erőszak azonban nem tört ki. Az Európa-bajnokság Rutland szerint azt szemlélteti, hogy a békés nemzeti identitások jól megférnek egymással, és nem vezetnek okvetlenül gyűlölködéshez – még a stadionokban sem.
Rutland ennél meglepőbbnek érzi, hogy a bevándorlásellenes közhangulat ellenére szinte semmilyen inzultus nem érte a bevándorló származású játékosokat, köztük a színesbőrű válogatottakat sem. Pedig egy-két évtizede gyakori volt az ilyesmi, és a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen 2006-ban például kifogásolta, hogy túl sok a fekete játékos a francia csapatban. Korábban az sem volt ritka, hogy őket állították pellengérre a nemzeti válogatott gyenge teljesítménye miatt. (Igaz, Le Pent, az alapítót utóda, a saját lánya záratta ki a pártból, éppen rasszista nézetei miatt.)
Az elmúlt években mindenesetre az UEFA határozottan kiáll a rasszizmus ellen, és a rendőrség igyekszik kiszűrni a szalonképtelen megnyilvánulásokban vétkes szurkolókat. Ennél is fontosabb, hogy a válogatottakban egyre több a színes bőrű játékos, és a szurkolók hozzászoktak, hogy ezek a bevándorlók öregbítik a pályán a nemzet hírét és erősítik az összetartozás érzését – véli Rutland. „Az egyre nagyobb etnikai sokszínűség miatt lehetetlen úgy szurkolni a nemzeti csapatnak, hogy közben rasszista nézeteket hangoztatunk.” Cikke végén megjegyzi, hogy az Európa-bajnokságon a szurkolók egy multikulturális, toleráns és befogadó nacionalizmust képviselnek, nem pedig idegenellenes érzelmeket.