„Korunk hőse az áldozat” – írja Paolo Di Stefano a Corriere della Serában a Donald Trump elleni merénylet kapcsán.
A mai nyugati világban versenyfutás zajlik az áldozat szerepéért. A felek egymást agresszornak, önmagukat áldozatnak igyekeznek feltüntetni. És a szerepek az egyik pillanatról a másikra felcserélődhetnek. Trump például erőszakos, másokat habozás nélkül megbántani kész politikusnak számított a múlt hétvégéig. Akkor egyszeriben áldozattá vált. Olaszországban Matteo Salvini jobboldali miniszterelnök-helyettes, a Liga vezére nyomban úgy fogalmazott, hogy „a baloldal erőszakos hangvétele ad fegyvert a szellemileg gyengék kezébe”. Nicsak – jegyzi meg Di Stefano – azelőtt a jobboldalt vádolta ilyesmivel a bal. Felhívja a figyelmet Daniele Giorgi filozófus tíz évvel ezelőtt megjelent könyvére, Az áldozat kritikájára, amelyben az olvasható, hogy társadalmainkban paradigmaváltás történt: ma, aki jobb pozíciót akar magának, az áldozat szerepét igyekszik meghódítani. Az áldozat szerepe tekintélyt kölcsönöz, védelmet nyújt, erkölcsileg támadhatatlanná tesz. Ráadásul egyszersmind bűnözőnek állítja be az ellenfelet. Így van ez a nemzetközi politikában is. Végeláthatatlan viták zajlanak arról, ki az áldozat a Közel-Keleten, a palesztinok, avagy Izrael. Az emlékmű-ledöntő erőszakos baloldali fiatalok is azt állítják, hogy a múlt áldozatainak képviseletében lépnek fel. Hát az Olaszországban partra szálló migráns behatoló-e, aki megbontja a társadalom nyugalmát, vagy az európaiak gazdagságának kárvallottja? Ebben a világban – állapítja meg Di Stefano – Donald Trump szinte már meg is nyerte az elnökválasztást azzal, hogy az áldozat szerepébe került.
Az Il Riformista hasábjain Emanuele Cristelli éppenséggel úgy látja, hogy ezzel a gesztussal Trump a hős szerepébe emelte magát az áldozatéból. 2009 decemberében Milánóban egy zavart elméjű férfi egy kis szoborral sújtott le Berlusconi jobboldali miniszterelnökre, aki aztán mielőtt még a biztonságiak elszállították volna, felemelkedett a gépkocsi ajtajának küszöbére, hogy megmutassa vérző, feldagadt arcát a tömegnek és a kameráknak.
Cristelli szerint az áldozatiság kultusza nem tüntette el a hőskultuszt. A vezetőnek egyúttal erősnek is kell mutatkoznia, ha sérelem éri is. Mind Trump, mind másfél évtizeddel előtte Berlusconi megérezte ezt, és pillanatok alatt helyreállította alakjának sérthetetlenségét. A vezető teste ugyanis a politikai üzenet hordozója. És mindjárt kettő is van belőle: az egyik a valós, fizikai test, amely elfárad, romlik, öregszik, a másik az eszményi alak, amelyet bálványozni lehet, és amely azt hirdeti, hogy a vezetőnek igaza van, és megvan az ereje, hogy az igazságát érvényre juttassa. A vezér testének e megkettőzéséről Giuliana Parotto politikai filozófus egész könyvet írt. Berlusconinál és Trumpnál sokkal kevésbé karizmatikus vezetőkről, így Barack Obamáról, Angela Merkelről és Varufakisz volt baloldali görög pénzügyminszterről is kimutatta, hogy testüket politikai üzenetük hírvivőjeként használták.
Berlusconi esetében már egyértelmű, hogy a médiatest túlélte az eredetit. A volt miniszterelnök tavaly tavasszal halt meg, de a kép, amely vérző arccal ábrázolja, megrendülten de dacosan, fennmarad az olaszok emlékezetében. Cristelli Donald Trump múlt szombati ikonikus képének is hasonló sorsot jósol, de persze a fizikai test a maga politikai szereplésével még változtathat ezen.