„Amerika nemhogy pénzügyi segélyt nem volt hajlandó nyújtani a gorbacsovi Szovjetuniónak, de egyenesen azzal fenyegette meg Moszkvát, hogy ha nem fizeti időre adósságainak kamatait és törlesztőrészleteit, visszafordítja a tengerről a szovjet lakosságnak szánt élelmiszersegélyt” – panaszolja fel Jeffrey Sachs közgazdászprofesszor, akit világszerte úgy tartanak nyilván, mint az elhibázott orosz piacgazdasági átmenet egyik főfelelősét. 

Cikke Ryan Grim publicista Drop Site című weboldalán jelent meg, ahol előzőleg Matt Taibbi bűnösnek találta Sachsot abban, hogy erőszakosan és a helyi adottságok figyelembevétele nélkül akart piacgazdaságot teremteni Oroszországban, ahol gazdasági tanácsadóként működött az átmenet első éveiben. A Metazin is több ízben emlegette Sachsot, mint az instant kapitalizmus úttörőjét, akinek légből kapott kész receptje volt, és ennek megfelelően katasztrofális eredményt ért el. 

Sachs most igyekszik tisztázni magát e vádak alól. A moszkvait megelőző 1989-es varsói szerepét kifejezetten sikeresnek minősíti, mivelhogy sikerült elérnie, hogy a Nyugat egymilliárd dolláros segélyalapot állítson a zloty mögé, hogy megtámassza a konvertibilitás bevezetését. A már nekilódult hiperinfláció leszorítása érdekében a nyugati hitelezők elengedték a lengyel államadósság egy részét, a maradékot pedig átütemezték, hogy tehermentesítsék a lengyel államot az átalakulás idejére. Ma a piacgazdasági átállás lengyel modelljét világszerte sikeresnek ítélik. Sachs ezek után Moszkvában vállalt (ingyenes) tanácsadói szerepet előbb Gorbacsov, majd Jelcin csapatában, és a lengyelországihoz hasonló segítségért házalt Washingtonban. Csakhogy süket fülekre talált. Évekig próbálkozott, hiába. 1992-ben Lawrence Eagleburger külügyminiszter megmondta neki, hogy akármilyen észszerűek is a javaslatai, nem lesz belőlük semmi, mert elnökválasztás következik.  Sachs szerint ezért nem sikerült az oroszországi átmenet. Ami legvisszataszítóbb oldalát illeti, a nagy kitermelő ágazatok botrányosan korrupt privatizációját, siet leszögezni, hogy ehhez semmi köze sem volt. Két harvardi kollégájának annál inkább: őket maga zárta ki később a híres egyetemről, mivel tanácsadói státuszukkal összeférhetetlen üzleti tevékenyéget folytattak. 

A rákövetkező években – emlékezik vissza Sachs – az amerikai politikában egyre nagyobb szerephez jutottak a neokonzervatívok, ők pedig nem az együttműködést, hanem a hegemóniát tekintették céljuknak. Sachs idézi egy 1994-es cikkét, amelyben arra figyelmeztette Clinton elnököt, ne képzelje, hogy „Oroszországban semmiesetre sem következhetnek be súlyos fejlemények”, ne higgye, hogy a lepusztulásnak nem lehet veszedelmes következménye. Sachs e mostani cikkében visszautal Keynes nevezetes jóslatára: a nagy brit közgazdász az első világháborút követő békeszerződések után megjövendölte az elszabaduló inflációt, és nyomában az erőszakos, antidemokratikus rendszerek létrejöttét Európában. 

Taibbi e cikk olvastán visszavonja vádjait: őt meggyőzték Sachs adatai és érvei. Azt persze nehéz lenne bizonyítani, hogy ha Sachsnek sikerül kieszközölnie néhány milliárdnyi hitelt, ugyanazzal az eredménnyel járt volna az átalakulás, mint Lengyelországban. Sachs óvakodik a megállapítástól, hogy Oroszországban erőszakon alapuló diktatórikus rendszer jött létre. És azt sem állítja, hogy emiatt romlott meg Oroszország és a Nyugat viszonya. A hivatalos moszkvai állásponttal egybecsengően egyoldalúan az amerikai világuralmi törekvéseket teszi ezért felelőssé, mindenekelőtt pedig a NATO keleti bővítését. Igaz, ha az USA nem volt képes Ukrajnát (és előtte Grúziát) megvédeni a NATO-csatlakozás tervére adott orosz választól, a fegyveres agressziótól, akkor jogos lehet a vélemény, hogy nem kellett volna őket a csatlakozással kecsegtetni. De Sachs fel sem veti, hogy a kelet-európai országoknak, és legújabban Ukrajnának joguk van-e megválasztani a szövetségeseiket. Csak abból a szemszögből vizsgálja a történteket, hogy Amerika a kommunizmus összeomlása után nem egyenrangú partnert keresett Oroszországban, hanem alárendelt szerepre kárhoztatta volna. Ezzel hozza összefüggésbe a 2000-es évek arab rendszerváltásait, valamint az iraki és a szíriai háborút is. (Ebben nem is áll egyedül: Mint a Metazinban olvasható volt, ezt elég meggyőzően fejtette ki Wesley Clark tábornok, egykori európai NATO-főparancsnok.)

Ahogy Sachs fogalmaz: a hidegháború egy pillanatra sem szűnt meg. És ebből nem is juthat más eredményre, mint hogy Amerika felelős az ukrajnai háborúért. Azt, hogy Oroszországot terheli-e felelősség, egyáltalán nem firtatja.