„Mióta a területszerző háború illegitim lett, a vesztesek nem hajlandók beletörődni a területvesztésbe. Igazuk van, de nem járnak-e így rosszabbul?” – teszi fel a kérdést régi ismerősünk, David A. Bell az Unherd magazinban.
Bell abból indul ki, hogy a második világháború utáni években előbb tizenkétmillió németet telepítettek ki kelet-európai szülőföldjéről, majd hétszázezer palesztinnak kellett távoznia a mai Izrael területéről, részben mert elűzték, részben mert elmenekült a háborús övezetből. Persze igen különböző esetek voltak ezek. Bell szerint a kelet-európai németség többsége támogatta Hitler háborúját, a palesztinokat viszont nem terhelte ilyen bűn. Igaz, a háború után a kelet-európai németek nem jelentettek közvetlen veszélyt az államokra, ahol laktak, ellenben a palesztinok a zsidók elűzését tekintették céljuknak, támogatták az arab államokat, amelyek e célból rátámadtak az alighogy létrejött Izraelre, azóta pedig a terrorista szervezeteket. Bell, olyan zsidó család sarja lévén, amelynek tagjai pészahkor évszázadokon át minden évben elmondták, hogy „jövőre Jeruzsálemben”, úgy érzi nem tehet szemrehányást a palesztin menekültek leszármazottainak, akik abban nevelkedtek, hogy majd visszatérnek szüleik, nagyszüleik földjére. Aztán összehasonlítja helyzetüket az egykori kitelepített németek leszármazottaiéval, akik feladták őseik szülöföldje iránti jogos igényüket, és jó színvonalú, békés életben van részük. Sajnos azonban az ő esetük manapság kivétel, a palesztinoké pedig gyakori.
A 18. században még jogos volt a területszerző háború. Aki ereje révén kiérdemelte, hogy uralja a vitatott területet, az mindjárt legitim gazdájává is vált. A felvilágosodás hozta el azt a szemléletet, hogy háborúzni csak önvédelemből szabad. (Legalábbis egyenrangúnak számító államok között – jegyezhetjük meg. A gyarmatokra ez például nem vonatkozott.) A francia forradalom állama igyekezett is népszavazással legitimálni területi gyarapodását. Bell úgy látja, hogy az eső világháború után is hasonló alapon döntöttek a területi változásokról, habár elismeri, hogy az új határok nem mindenki igazságérzetével estek egybe, és utal a ma is erős, Trianonnal szembeni érzelmekre. Ez az ellenpélda is csak azt bizonyítja azonban, hogy ma már nem az erő teremt legitimitást, mint egykor.
Korunkban ennek az erkölcsileg jogos felfogásnak megvan azonban az a hátulütője, hogy befagyott konfliktusok keletkeznek, ezek eredményeképp pedig kváziállamok jönnek létre, amelyek nem képesek elismertetni magukat a nemzetközi élet résztvevőjének. Ilyen a Moldovától leszakított Transznyisztria, a Grúziától fegyveres erővel leválasztott Dél-Oszétia és Abházia. Vagy éppen a Krím-félsziget és az Oroszország által elfoglalt többi ukrán terület, beleértve olyanokat is, amelyek nincsenek az orosz hadsereg ellenőrzése alatt.
A nemzetközi jogban nincs elévülés, tehát beláthatatlan, hogyan normalizálódhat ez a helyzet az említett területeken. Bell egyelőre azt szeretné, ha a világ legalább a problémát magát tudatosítaná. Hosszabb távon pedig olyan megoldást dolgozna ki, amely lehetővé tenné, hogy a szenvedő fél bizonyos idő elteltével valamilyen nem területi jóvátételt kapjon. És legalább az unokák ne legyenek egymás halálos ellenségei.